Hamvas Béla Karnevál c. műve egy hét részből álló izgalmas és szellemes családregény, mely a fejezeteket megelőző, azokat értelmező és filozófiai kontextusba helyező dialógikus formában megírt eszmefuttatásokkal egészül ki. Ezen eszmefuttatások a legtöbb olvasó számára befogadhatatlanok, és ezért ELHAGYHATÓK!, a filozófiát kedvelők számára viszont további szellemi csemegét rejtenek. (Ez a „csemege” egyszerre megalázó és felmagasztosító, gyötrelem és gyönyör, mint minden komolyan vett gondolkozás az emberről.)
Akit érdekel a filozófia, az előbb-utóbb eljut ehhez a könyvhöz, de én tudnám ajánlani azoknak is, akik csak egyszerűen szórakozni, néha csak mosolyogni, néha viszont hangosan röhögni akarnak. Íme egy részlet:
„A vonat este tíz harminckor indult, de amikor a vöröshajú segédfogalmazó tíz óra és négy perckor lábát a kocsi lépcsőjére tette, már beleütközött abba az alacsony, igen mozgékony, prémgalléros úriemberbe, aki hirtelen az előcsarnokba futott, aztán vissza, többeket megszólított, köszöngetett, végigsietett a vonaton, minden fülkébe külön benézett, s aztán egy időre mintha eltűnt volna. Az éjjeli vonaton általában kevesen utaznak. A vöröshajú ezért poggyászát kényelmesen szétrakta, plédjét az ülésen végigfektette, kiszellőztetett, megnézte, a lámpa jól működik-e, aztán nyugodtan még leszállt, hogy a kocsik előtt sétáljon. A mozdonyig ment előre, s a nagy állatot megnézte. Az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, amelyre magát rábízta, bemutatkozik. Amikor lassan visszaindult, egyszerre a prémgalléros jött feléje lelkendezve, és kezében valamit csörgetett.
Az ön poggyásza van amott a második szakaszban? Bocsánat, uram, hogy megszólítom -
A segédfogalmazó intett, hogy igen, az ő poggyásza, de -
Helyesen tette, hogy a bőröndjét bezárta. Nehogy tévedés legyen, folytatta az idegen szaporán, és hajlongani kezdett, én tudtam, hogy az öné, bementem, és kulcsaimmal az ön útitáskáját megpróbáltam kinyitni.
A vöröshajú hirtelen megállt.
Igen, ki akartam nyitni. Kezét megmutatta, és kitűnt, hogy egész sereg kulcsa van, kicsiny, nagyobbacska, általában utazótáskakulcsok, valami harminc darab.
Az ön táskájába egyik sem illik, szólt a prémgalléros, csak azért mondom, ha esetleg valamije elvész, engem nem gyanúsíthat, jó bőrönd az öné, zárja is jó, nem modern, premodern, ha szabad -
Egy lépést hátrált, kalapját megemelte és meghajolt.
Nevem Hoppy, szólt hángjában érezhető ünnepélyességgel, talán meghatódottsággal, Hoppy Lőrinc postamester, bocsánat uram, premodern -„
Ez volt Hoppy Lőrinc színrelépése. Hoppy az egyik legszórakoztatóbb figura, a maga mászolygásával, amelyre egy további példa:
„Uram, én tolakodó vagyok, igen számos súlyos és még súlyosabb hibám van, de valamennyi között ez, bizonyos tekintetben, ön, uram, első találkozásra eltalálta, az emberiség virágoskertjében Hoppy Lőrinc a burján, csernec, szamotor, béc -
Hirtelen fellelkesült, kezét szívére tette, és áhítatos arcot vágott.
Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, szólt reszkető hangon, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő -„
Egy másik mellékszereplő: Barnabás Maximus. Róla Hamvas így ír:
„Barnabás Maximus az őskortudomány egyetemi magántanára volt, de a tanítástól visszavonult, és erejét kizárólag kutatásainak szentelte. Régebben az egyetemen több féléven át a pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot tartott, és ez a felolvasássorozat akkoriban “A nagy Ri” címmel meg is jelent. Barnabás abból indult ki, hogy az ősvallás, amely a történet előtt az egész földön, még Ameri-kában is elterjedt Ri főisten tisztelete, amint a név mutatja. A kultusz valószínű központja Afri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzori tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elő-kelők (a görög ari-sztosz, amiből a mai ari-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spiritus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Erről a helyről vándoroltak aztán ki például Bari-ba, Agri-gentunba, Antivári-ba, Kori-ntoszba, Pári-zsba, Madri-dba, Alexandri-ába. Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sári, Biri, Mari, Teri, Kari, Piri, Feri, Gyuri. A római császárok részben még a nagy istenségtől való leszármazásban hittek, így Tiberius és Hadrianus. Az istenség színe vörös volt, mint azt a pirí-t, virí-t szavak mutatják, és általában neki szenteltek mindent, ami hangos és erőteljes volt, példa erre: ri-kolt, ri-vall, ri-ad, ri-pakodik. Templomában a neki szentelt hetérák (ri-banc, ri-ma, latinul: meretri-x, törökül: huri) éltek egészen különös módon; úgy, hogy a folyó fölött hidat építettek és házakat, ennek emlékét őrzi a velencei Ri-altó. Hadserege is volt, amelyben a fő rangot a centuri-ók és a condottieri-k viselték. Az ősi tisztelet egyik távolabbi pontja Züri-chben, később pedig Bri-stoliban volt. Angliában a kultusz, mint a bri-tek neve mutatja, a Ri-chárdok és a Henrikek alatt még élt. Az istenséget Indiában az ari-ák tisztelték, és a ksatri-ja kaszt volt nekik szentelve. Később a tisztelet már a páriák közé süllyedt. Perzsiában a tisztelet jeleit a Tigri-s folyó és Dári-us király neve őrzi. A tisztelet elég korán meghonosodott Triest-ben és Ri-o de Janeiróban is, északon pedig a Missouri folyóig és az Ontari-ó-tóig terjedt, Norvégiában Kri-sztiániáig. A múltban egész Szibéri-a ezt az istenséget tisztelte, nálunk a Sabari-a szó jelzi, hogy a vallás magas fokon állt. Az istenség tisztelete igen hangos volt, ünnepein a piros színt viselték, és szimbóluma általában nem az egyenes, hanem a parabolikus volt (homori-t, dombori-t). Szent madara a ri-gó volt, szent állata a kutya, amit a mai Bodri szó őriz. Szent hala a heri-ng, szent gyümölcse a ri-biszke volt. Egyik legnagyobb szentélye a Földközi-tengeren, Santori-n szigetén volt, a kultusz innen származott át Algéri-ába, Etruri-ába, Bavári-ába, Ausztri-ába és Hungári-ába. A szent hegy belsejében az út titkos folyosókon át halad, ez volt a labiri-ntus, itt lakott a szent kakas, amely éjfélkor kukori-kolt. A nagy istenség egyik későbbi formája a Merkuri-us volt. A szentek közül Ciri-ll, Viktori-án és Flóri-án még tudtak róla. A középkorban a lovagok közül Tri-sztán. A játékok közül a kri-kelt és a mári-ás volt neki szentelve. Nevét némely közmondás őrzi, mint például: ököri-szik magában. Az istenségnek szentelt betegség a beri-beri volt. Ünnepeken nagy mulatságokat rendeztek (muri, dári-dó). A szent ételt, a ri-zst ették, és kukori-ca-(tengeri-) leveleket lobogtattak, az ünnepen humoros jeleneteket is adtak elő, innen a kari-katúra és a gri-masz szó eredete. Ezeknek az ünnepeknek a nyomait egész a Behri-ng szorosig követni lehet. A kultusz centruma akkor Canterbury volt. Az istenség szent köve a nefri-t, drága-köve pedig a beri-ll volt. Indiában az isten nevét a Kri-sna szó őrzi, de a ri-shi éppen úgy, mint a mai napig használatos shri szó is. Az istenséghez fűződő egyik mítosz azt beszéli, hogy fején papri-kakoszorúval született.”
Sajnos nem folytathatom a regény több száz szereplőjének hasonló jellemzését – terjedelmi okok miatt. Valamennyien mulatságosak, és ha nem olvassuk el a fejezetek közötti dialógusokat, akkor tiszta szívvel nevethetünk rajtuk. Talán csak a feministáknak lehetnének fenntartásaik – ilyen szörnyeteg nőkkel irodalmi műben még nem találkoztam.
A mű cselekményéről és eszmei mondanivalójáról nincs kedvem (és képességem sem) írni – pár sorban összefoglalhatatlan. Olvassátok el! Egy-két hónap múlva várom a kommentárokat! /Az ismertetésem végét összecsaptam, de szeretném, ha a nyári szabadságolás időszakára eltűnne a könyv a könyvtárból!/