Bővebb leírás
"Nehéz szívvel írok. Ez a válogatás, amelyet itt olvashatnak, anyám, Fűri Anna régi verseiből készült. Egyetemi és pályakezdő évei alatt írta őket 1966–1971 között. Akkor több irodalmi társaságba járt, néhány írása meg is jelent kisebb lapokban, ezután viszont harmincöt éven keresztül csak mi, a legszűkebb család olvashattuk a verseit. Anyám klinikai szakpszichológus volt, ezrek (köztük rengeteg öngyilkosjelölt) életét, lelki békéjét és házasságát mentette meg a Korányi Kórházban, illetve a Lipóton, ahol Kun Miklósnak, Radnóti egykor barátjának osztályán dolgozott. A krízisintervenció volt a szakterülete, gyakran családterápiával gyógyított, a nyolcvanas években egyike lett a jungi pszichoanalízis új hazai képviselőinek. Tanult hipnózist, évekig tanított az egyetemi szakképzésben, szakmai és mentális kiégés elleni tanfolyamokat szervezett tanároknak és pszichológusoknak, gyógyító kazettákat készített a betegségről és a gyászról, a kilencvenes években a Zuglói Nevelési Tanácsadóban és közlekedéspszichológusként dolgozott. Ezekkel a szerepkörökkel nem volt szabad vegyíteni a költőét, aki saját lelkének szenvedésével és kételyeivel viaskodik. Akkor sem, ha ez is ő volt. Igazi, személyes sorsát kevesen ismerték: nagyon szegény falusi iparoscsaládban született, apa nélkül nőtt fel, kiskorában édesanyját is csak ritkán látta, gyermekéveit vidéken töltötte a szegedi rokonoknál, majd Pestre került. Állandó nélkülözés közepette végezte a gimnáziumot és az egyetemet. Apámmal, Csörsz István íróval való házassága harmincöt évében családfenntartóként gondoskodott rólunk. Nagyon fiatalon támadta meg a betegség, sokféle szövődménnyel. 2005-ben súlyos agyvérzés érte, amelyből saját erejéből fel tudott épülni. A kezelések és a nagyon megértő kórházi és otthoni ápolás során egy percre sem adta fel: szerette és tisztelte az életet, harcolni akart érte és a szeretteiért. A kórházban nemcsak a betegtársak, hanem a nővérek is bejártak hozzá beszélgetni, gyógyulni. 2006. november 12-én hajnalban halt meg, alig 60 évesen. A szentendrei temetőben nyugszik; sírjára apámmal azt a verssorát választottuk, ami összeköti egész életét és identitásait: Nyitott kapumban állok.
Régi verseit sok évig őrizte titokban. Néha újakat is írt, de nem akarta őket nyilvánosságra hozni. Sokat beszélgettünk erről. Nem annyira a fanyalgó kritikusok értetlenségétől és az ebből eredő gyakori tapintatlanságtól félt – bár egész életében a tapintatért, mások megértéséért és gyógyulásáért dolgozott –, hanem attól, hogy ezek a versek egyszerűen túl nehezek lesznek az olvasónak. Hogy fájni fognak, nem gyógyítani. Néha én magam is félek őket elővenni, mert nagyon mélyen érintenek. De 2000 táján egy barátunk biztatására összeállított belőlük egy kötetet, amelyet letisztázott és sorba rendezett Ha kiállod pillantásod címmel. Ez a kötet hamarosan megjelenik, s most egy válogatást adunk belőle. Hiszem és érzem, hogy ezzel ő is egyetért. És tudja, hogy miért nehéz."
