Litera: A Könyvek és ifjúság iróniája című 1999-es esszédben azokról a könyvekről írsz, amelyek hatással voltak az életedre és a gondolkodásodra. Az elmúlt tíz évben volt olyan igazi, lényegi találkozásod, élményed, akár újraolvasásod, véletlen felfedezésed, átértelmezésed könyvekkel, mint amilyeneket kamaszkorodban éltél át utoljára? Egyáltalán mennyire élhető át újra az ifjúkor olvasásszenvedélye, akkor, ha az illető ipari mennyiségben és közegben olvas (szakirodalmat, megrendelésre olvas)?
Takáts József: Olyan erőteljes, átható olvasmányélményeim, mint ifjúkoromban, nem voltak, talán már nem is lesznek-lehetnek, éppen a miatt, amit a kérdésbe belefogalmaztál: az olvasás napi munkája miatt. Az egyetemi munkám mellett alig-alig jut idő szabadon kiválasztott könyvekre. Persze, olvastam azért nagyszerű műveket az elmúlt évtizedben is. Abban az évben például, amikor olaszul tanultam, sok olasz irodalmi alkotást olvastam el, még magyarul, közöttük lenyűgöző műveket, például Manzoni Jegyesek című regényét. A legjelentősebb katolikus mű, amit valaha olvastam. Én, noha hitetlen, katolikus vagyok. A magyar esszé antológiája IV. kötetének válogatása-szerkesztése kb. egy évig tartott: az idő alatt sok ezer oldalnyi magyar nyelvű esszét olvastam el, jókat és kevésbé jókat: együtt az egész igazán nagy élmény volt, felidézte ifjúkori szenvedélyes esszéolvasásaimat, s újra ráébresztett, mennyire kötődöm ahhoz a letűnőben-átváltozóban lévő individualista kultúrához, amelynek az esszé volt az egyik központi műfaja. A kortárs irodalomból J. M. Coetzee regényei nyűgöztek le az elmúlt években, A barbárokra várva, a Szégyen, a Michael K. élete és kora, az Elisabeth Costello. Talán nemcsak jó fordítások kellettek ehhez, hanem az is, hogy negyvenöt, s ne huszonöt évesen olvassam őket.
Túl vagyunk a kilencvenes éveket meghatározó irodalomelméleti bummon, mintha csendesebb lenne az irodalomtudományos élet, hiába vannak továbbra is „brosúra-lemaradások”. Ez szükségszerű következmény a bumm után, esetleg negatív-vegetatív reakció, avagy ellenkezőleg: normális fejlemény?
A kilencvenes években egy idő után volt valami mulatságos abban, ahogy évente újabb és újabb irodalomtudományos izmusok jelentek meg idehaza a nyugati centrumból érkezve (némelyik harminc éves volt, már némelyik csak tizenöt), de mindez izgalmas is volt, inspiratív is, még ha ezeknek az izmusoknak egy része nem is jutott túl a rendre apologetikus bemutatáson, s megemésztetlenül és megvitatás nélkül is maradt. Irodalomtudományos import szerencsére ma is folyik, csak nem az egykori avantgardista hevülettel és/vagy hatalomösszpontosítási szándékkal, ezért kevésbé feltűnő. Csak egy, nekem rokonszenves példa: Keszeg Anna francia tájékozódása, Párizs-rekonstrukciók című könyvében, Korunk-cikkeiben. Némely francia tudományos jelenség bemutatásában még párhuzamot is találok saját törekvéseimmel.
Bán Zoltán András polemikus pamfletjével (Meghalt a Főítész) vitába szálltál, és említed, hogy tüzetesebben meg kellene nézni a hatvanas-hetvenes évek, elfeledett kritikusi teljesítményeit. Itt milyen vagy melyik kritikus mintákra gondolsz elsősorban?
Néha az a benyomásom, hogy a kritikusok szakmai emlékezete túlzottan rövid időre nyúlik vissza. Olyan minták (megszólalási módok, identitásformálások, szöveg-felépítési eljárások, kommunikációs gesztusok stb.) felejtődnek vagy homályosulnak el, amelyek ismerete bővíthetné a maiak repertoárját. Tudjuk-e, milyen a feltétlen kritikusi elismerés nagyotmondás nélkül: hogyan kell ezt csinálni? Ilyesmit lehet megtanulni például Rónay Györgytől, aki a hatvanas évek egyik legkiválóbb kritikusa volt (a Vigíliában). Vagy azt, hogyan érvényesülhet helyénvaló módon kritikai szövegben a szelídség: a szelíd határozottság. Ha valaki nem olvasta Albert Pál hatvanas évekbeli bírálatait, esetleg azt képzelheti, hogy a magyar elbeszélőprózát a hetvenes évek vége óta szembesítik az értelmezők a 20. századi modern regény megoldásaival. Pedig csak fel kell lapozni, mit írt ez a párizsi kritikus 1959-ben a Freskóról, Szabó Magda regényéről. Aki jól ismeri Albert kritikáit, azt is tudja, hogy a kritikusnak írói erényekkel, formaalkotó képességgel is rendelkeznie kell, vagy legalábbis nehezen nevezhető jó kritikusnak, akiből hiányzik ez a képesség. Engem mindig lenyűgöztek Albert Pál hosszú, indázó, szeszélyes, bravúros szerkesztésű, idővel kissé modorossá váló mondatai is.
Könyvednek búvópatakszerű önéletrajzi narratívája van, például érzékletesen írod meg a nyolcvanas évek első felének intellektuális eszmélését, és azt a módszertani kísérletedet, hogy összművészeti perspektívában vizsgálj bizonyos jelenségeket. Pontosabban az „irodalmi jelenségeket a különböző művészeti ágak egységében” leírni. Akkor még a cultural studies és a Kulturwissenschaft „brosúrája” odébb volt. Mai fejjel mennyire tűnik relevánsnak egy ilyen összehasonlító optika?
Akkoriban szerettem volna egy ilyen könyvet írni, ma szeretnék ilyet olvasni. Az összehasonlító optika elvileg mindig releváns. A nyolcvanas években engem éppoly erősen érdekelt, mi történik a kortárs magyar kiállításokon, színházban, zenében, filmben, mint az, hogy mi történik az irodalomban: természetes volt, hogy egybeláttam őket. Noha ebből az érdeklődésből maradt bennem mára is, már hosszú ideje jóval kevesebb (fájóan kevés) időm, alkalmam van, hogy össze is találkozzam e művészeti ágak kortárs jelenségeivel. A kilencvenes évek elején kezdtem el azzal kísérletezni, hogy kritikai jellegű szövegekbe (valós vagy fiktív) önéletrajzi elemeket illesztek. 1992-ben egy Erdély Miklósról a Pompeji számára írt esszében próbálkoztam vele először, azt hiszem. A rendszerváltás után néhány évig megjelent Hiány című, nagyon érdekes folyóiratban olvastam valamikor a kilencvenes évek elején Richard Rortynak a Trockij és a vad orchideák című szellemi önéletrajzát. Már nem tudom, hogy ez az olvasmányélmény ösztönzött-e vagy csak megerősítette a korábbi tapogatózásaimat, mindenesetre az volt akkor az érzésem, hogy ez a beszédforma valahogy kézre áll nekem. S elvileg is: mindig fontosnak tartottam a kritikus szellemi pozíciójában a (tényszerű vagy konstruált) önéletrajzi mozzanatot.
A könyved az ifjúkor iróniájával kezdődik, és a végén pedig a férfikor iróniája egészíti ki. Az utolsó három könyved (Modern magyar politikai eszmetörténet, Ismerős idegen terep, Kritikus minták) ahogy magad mondod a záróbeszédben egy hosszan kitartott búcsúakkord. Három különböző terület, amelyen az elmúlt 25 évben dolgoztál. Merre tovább? Ugyanerre? Vagy másfele?
2004 és 2006 között egészen mással foglalkoztam, mint korábban: kulturális várostervezéssel, Pécs Európa Kulturális Fővárosa-pályázatával, napi tíz-tizenkét órában. Amikor abbahagytam, úgy éreztem, ez a két év, ez az új szakma olyan a pályámon, mint egy vízzáró réteg: nem tudok visszatérni azokhoz a témákhoz, szemléletmódokhoz, amiket két éve elhagytam. A két év tíznek tűnt, a két évvel korábbi intellektuális érdeklődésem idegennek. Ekkor határoztam el, hogy befejezem és kiadom korábban félbehagyott tankönyvemet (Modern magyar politikai eszmetörténet), összegyűjtöm irodalomtörténeti tanulmányaimat (Ismerős idegen terep) és összeállítok egy kis kritikakötetet (Kritikus minták), s ezzel lezárom a pályám 2004 előtti szakaszát. Amit korábban csináltam (leegyszerűsítve: átfogó képet adni a 19-20. századi magyar politikai gondolkodásról; az irodalomtörténet-írás teoretikus problémáival, „megnyitásának” tudományközi lehetőségeivel foglalkozni; a jó kritikus ismérveit keresve írni kritikákat), azt - úgy gondoltam - már nem fogom folytatni. Az első két könyv esetében a terv működött. A kritikakötet esetében azonban nem teljesen: muszáj volt hozzáírnom 2008-ban még két kritikai szöveget, hogy láthatóvá tudjam tenni, ami 2004 előtt érdekelt. Most sem vagyok sokkal okosabb, mint a záróbeszéd két évvel ezelőtti fogalmazásakor: vagy „belekezdek valami másba - vagy folytatom, amit eddig csináltam”.
