Ulrich Beck német szociológus, jelenleg a Müncheni Egyetem és a London School of Economics tanára, 1986-os
Kockázat-társadalom könyvével vált híressé. A könyv teljes címe
Kockázat-társadalom. Útban egy másik modernitásba (
Risikogesellschaft - Auf dem Weg in eine andere Moderne) volt. Ebben azt fejtegette, hogy a gazdaság, a technológia, a piac, az individualizáció, a demokratizálódás, a környezeti kockázatok és más modern folyamatok ma egészen mássá formálják a társadalmat, mint amilyennek a modern nemzetállamok rendjében elképzeltük, s hogy ezt a változást meg kell tanulnunk megérteni és kezelni.
Ezt több helyen az első modernitásról a második modernitásra való áttérésként emlegeti, ahol az első modernitás azt az ipari társadalmat jelenti, amelyre szuverén nemzetállamok, kollektív életút-minták, teljes foglalkoztatás, gyors iparosítás és láthatatlan természeti károk jellemzőek, a második modernitás pedig ezeknek a megváltozását, egy olyan új társadalmi formációt, amelynek a leírása még előttünk álló feladat.
Erről az ötletéről Beck azóta se mondott le. A kockázat-társadalom, reflexív modernitás vagy második modernitás fogalmak, mint ennek a megváltozott társadalmi rendnek a nevei, nagy karriert futottak be a társadalomtudományban. 1997-es Mi a globalizáció? (Was ist Globalisierung?) c. könyvében a globalizáció folyamatait mint ennek a társadalmi átalakulásnak a folyamatait próbálja megragadni. A könyvet magyarul 2005-ben, G. Klement Ildikó fordításában adta ki a szegedi Belvedere Meridionale kiadó.
A globalizáció: politizálódás
Az alapvető állítás, amely köré a könyv többi elemzése rendeződik, az, hogy a globalizáció politizálódást jelent. Mit jelent ez? Durván összefoglalva azt, hogy ma az emberek életét meghatározó folyamatok egyre kisebb részét ellenőrzik formális politikai döntések. Ugyanakkor, éppen emiatt, a politika - a "részt venni a saját környezet alakításában" értelmében - új színtereken, új módokon jelenik meg, olyan területekre is kiterjed, amelyek a nemzetállami politika rendjében apolitikusnak számítottak.
De miért nem működik a hagyományos politika?
Beck arról beszél, hogy a globális szabad piac mechanizmusai elkoptatják a nemzetállami politizálás apparátusát. A világgazdasági méretekben tevékenykedő vállalatok előtt olyan cselekvési és hatalmi esélyek nyílnak meg, amelyek túlmutatnak a jelenlegi politikai rendszeren.
A nagytőkével szemben a nemzetállamok egy olyan versenyhelyzetbe kerülnek, ahol egyre kisebb adójövedelmért egyre jobb infrastrukturális feltételeket kell biztosítaniuk. A munkahelyek megszűnése és exportja miatt egyre nagyobb munkanélküliség halmozódik fel az állami szociális hálóban, amelynek finanszírozására ugyanakkor kevesebb adó folyik be.
A politikusokra hárul a feladat, hogy a munkanélküliség növekedését a választóinak megmagyarázzák, ugyanakkor mind újabb és újabb megszorító intézkedésekre kényszerülnek velük szemben, ezzel aláásva a képviseleti demokrácia hitelét. A munkanélküliség és a csökkenő adóbevételek miatt a volt jóléti államok ideológiai legitimációja is csorbul.
"Megszűnt az a hatalmi egyensúly, amely a modernizmus első ipari társadalmi változatában megkötött hatalmi szerződésen alapult, és a kormány, parlament, a nyilvánosság és a törvénykezés háta mögött átkerült a gazdaság szereplőinek saját kezelésébe" - írja Beck. (2005:12) Ezt a folyamatot nevezi szubpolitikának, vagy "közvetett politikának", elsősorban azért, mert mindez nem forradalmak, törvény- vagy alkotmánymódosítások révén történik, hanem a mindennapi "business as usual" formájában. A folyamatos adócsökkentéssel, a "minimális állam" megvalósításával a neoliberális politika a modern nemzetállam anyagi alapját ássa alá, a társadalmi szerződés apparátusának elkoptatásához asszisztál.
Új politikát kell kitalálni
Ezek a folyamatok azonban nem a politikai cselekvést magát lehetetlenítik el, figyelmeztet Beck, csak politikai cselekvés nemzetállami, kollektív formáját.
A neoliberális ideológia szerint a globalizáció ágense egy politikamentes, mindenható piac, s a globalizáció dinamikája egyenlő a globális piac dinamikájával. Beck szerint inkább olyan különböző, egymás mellett létező saját logikák jellemzők rá, amelyek nem korlátozódnak egymásra, egyik a másikból nem leképezhető. A globális társadalom nem egy mega-nemzettársadalom, ami minden további nélkül magába olvaszt. Sokkal inkább a sokaság, az integrálatlanság jellemző rá. Arra a helyzetre, hogy az első modernitás politikai megoldásai a mai kérdésekre nem adnak kielégítő választ, Beck a globalizmus politikamentes kényszerének megtörésében, új politikai színterek megnyílásában látja a megoldást. A második modernitásra új politikát kell kitalálni, mondja.
Miért lenne annyira új ez a politika? A "módszertani nacionalizmus"
A társadalomról való gondolkodást a politikában és a társadalomtudományban is meghatározza az a modern nemzetállami környezet, amiben kialakult. A. D. Smith "módszertani nacionalizmusnak" nevezte azt az elképzelést, amely szerint a társadalom kontúrjai egybeesnek a nemzetállam kontúrjaival.[1]
A módszertani nacionalizmus a társadalmakat az állam alá rendelve gondolja el, mint az államok társadalmait (magyar, német, szerb társadalom). Eszerint az elképzelés szerint társadalom rendje az állam rendje: egy állam "társadalma" olyan belső totalitásokra tagolódik - osztályok, vallások, etnikai csoportok, férfiak-nők - amelyek egybeesnek az állam által fenntartott, szabályozott és megfigyelt társadalmi részrendszerekkel - jog, tudomány, politika, család stb. A társadalomtudomány így gyakorlatilag az állami önreflexió fogalmaival operál.
A politika szempontjából ez azt jelenti, hogy ez a gondolkodás a politikát nem a társadalomhoz, hanem az államhoz köti. A társadalmat politikamenteseknek gondoljuk, hiszen a politika színtere a nemzetállamokban az állam.
Ma azonban egyre kevésbé reális a szuverén állam-terület-társadalom egysége. Beck inkább egy világállam nélküli világtársadalomról beszél. Ez egy politika nélkül szerveződő társadalom, ahol demokratikusan nem legitimált transznacionális szereplők számára olyan új cselekvési és hatalmi lehetőségek nyílnak, amelyeket a nemzetállami politika nem tud kezelni.
Ugyanakkor az ezekkel szembemenő kezdeményezések terepe is új: a vásárlási bojkottok például a fogyasztó választását szavazócédulaként ismerik fel, a klasszikusan a magánszférához tartozó fogyasztást ezzel politikai aktussá avatva.
Mi van a módszertani nacionalizmuson túl?
1. Dimenziók
A globalizáció szociológiáját Beck egyelőre "a nemzetállami rendszer szociológiájából megszököttek gyülekezetének" nevezi. (Migráció-kutatás, nemzetközi politika, demokrácia-elméletek, nagyváros-szociológia - ezek az alternatívák nem integráltak, nagy részük nem is kritizálja, de áttöri a nemzetállami paradigmát, mondja.)
A könyv megpróbálkozik számbavenni, milyen gondolatmenetek, társadalomfelfogások, elemzési egységek kínálkoznak a nemzetállami axiómák felváltására. Sorban tárgyalja azokat a kísérleteket, amelyek egyetlen elméleti keretbe próbálják összefogni, hogyan függ össze a globalizáció a társadalom átrendeződésével. Beck általános kritikája ezekkel kapcsolatban az, hogy az átalakulásoknak mind csak egy-egy dimenzióját tárgyalják, s ezért a valós, komplex folyamatokról túlegyszerűsített képet festenek. Az általuk leírt dimenziókat mind figyelembe kell venni, mikor a globalizációról gondolkozunk, mondja.
Az egyes elméletek bemutatását és kritikáját nem ismertetem részletesen, inkább csak olyan részletekre hívom fel a figyelmet, amelyek Beck elméletének lényeges pontjait világítják meg.
Wallerstein világrendszer-elmélete szerint a globális kapitalizmus az, ami egyre inkább összeköti a világot, ugyanakkor a társadalmi ellenállás, amit generál, végül totális széthulláshoz vezethet. Beck kritikája itt az elmélet monokauzális, csak gazdasági jellegére irányul. A wallersteini lineáris argumentációval szemben a transznacionális folyamatok pluralitására hívja fel a figyelmet. Ehhez hasonló módon a poszt-internacionális politika elméletei (Rosenau, Glipin, Held) esetében fontosnak tartja a policentrikus világpolitika gondolatát, ugyanakkor kifogásolja, hogy ezek a szerzők nem beszélnek azokról az államokon belüli változásokról, amelyekre ez a politika épülhet.
Ennél talán fontosabb és újszerűbb, amit az ökológiai "globalizációról" ír. A globális kockázati társadalomban az ökológiai globalizáció mint kényszerű politizálódás jelenik meg: "a felismert veszélyek a társadalmi döntések előtt látszatra zárt automatizmusokat nyitnak meg", mondja. (2005:52)
Azokat a döntéseket, amelyeket klasszikusan a magánszférába tartozó gazdaság szereplői, tudósok, menedzserek zárt ajtók mögött hoznak meg, felismert társadalmi hatásaik miatt ma nyilvános vitákon kényszerülnek újratárgyalni. Míg egy szakma szabályai korábban, mint a modern társadalom önálló részrendszere, automatikusan léptek érvénybe, ma megjelennek a felelősök, akiknek a szakma autonómiájába betüremkedő társadalmi érdeklődéssel kell számolniuk. "A veszélytechnokrácia önkéntelenül politikai ellenmérget termel működésével és működése ellen" - írja Beck. (2005:52) A veszélyek nyilvánosságra kerülése egyérteműsíti, hogy a társadalmat átalakító hatások korántsincsenek kézben tartva, s ezzel eddig politikamentes területeken nyílnak meg a politikai cselekvés játékterei. A kockázati konfliktusok valamennyi társadalmi cselekvési színtér kényszerű politizálódásához vezetnek.
Ugyanezzel kapcsolatban Beck másik fontos megjegyzése, hogy az ökológiai kérdés önállóságát nem szabad túlértékelnünk. Se az ökológiai veszélyek globalizálódása, se a kockázatok által kiváltott kényszerű politizálódás nem egy önálló, lineáris folyamat. A kockázati konfliktusok, mind a kiváltó okok, mind a válaszreakciók szempontjából, elvegyülnek, beágyazódnak egyéb, szegénységi, etnikai, nemzetiségi stb. konfliktusokba.
A globalizáció kulturális aspektusaival kapcsolatban Beck Roland Robertson "glokalizáció" elméletét tárgyalja.[2] Ez azt hangsúlyozza, hogy a globalizáció egyszerre jelent delokalizációt a globalitás iránt keletkező figyelem és tudatosság értelmében, és relokalizációt, mint az erre való reakciót. A relokalizáció nem tradicionalizmust, az "ugyanúgy, mint eddig" erőfeszítését jelenti, hanem a saját helynek a delokalizáció által megváltoztatott, új értelmét. A relokalizációt "átjárja a delokalizáció végtelenje" - idézi Beck Robertsont. (2005: 57) Az egyes, szinguláris helyek értelmébe is belekerül az a távolság és mélység, amit egy globális perspektíva magával hoz.
Robertson elméletének tanulsága az, hogy a lokalitás és globalitás nem egymást kizáró fogalmak: ő éppen a lokalitásba beszivárgó globális aspektusra hívja fel a figyelmet. Hasonló dolgot hangsúlyoz Arjun Appadurai[3] is, amikor a globalizációval kapcsolatban külön "tájakról" beszél, például a médiában keringő, elsősorban nyugati, jóléti kulturális képek "tájairól", amelyek ma egészen más körülmények között élő emberek életének is a részévé válnak. Az elképzelt életek hatalma beágyazódik a lokalitásba, mondja Appadurai.
Ugyanennek a felismerésnek a Beck által levont módszertani, gyakorlati tanulsága az, hogy a globalizációt nem valami külső, nagy dologként kell csak elgondolnunk, ami hat/betör az egyes helyekre, hanem mindig helyben is zajló folyamatokként.
2. A "világtársadalom felfedezése"
Végül a saját válaszát mindezekre a kérdésekre Beck aköré a szempont köré rendezi, hogy hogyan kényszeríti ki a globalizáció az első és második modernitás közti különbségtételt, s az erre a változásra adott reakciókat. Mivel a "régi rendtől" való különbség felől indít, nem kényszerül arra, hogy a "globalizációt" valamilyen koherensen megragadott logika (tőke, ökológiai krízis, kulturális keveredés stb.) felől próbálja megragadni.
A gyarapodó interdependenciák ma egy világpolitika nélkül egybefüggő világtársadalmat hoznak létre, mondja. Ebben olyan új hatalmi esélyek, a társadalom olyan cselekvési és vonatkozási terei jönnek létre, amelyek feltörik és összekeverik a politika és a társadalom nemzetállami rendjét. Ez a közös ezekben a folyamatokban, más, világosan megragadható közös logikájuk nincs. A megértést akadályozza, ha a diszkrepanciák helyén koherenciákat keresünk, figyelmeztet Beck.
Ezt érzékeltetendő, egészen különböző példákat sorol olyan folyamatokra, amelyek átvágják a nemzetállami politika cselekvési tereit. Az eddigi elméleti eszmefuttatások megérzékítése kedvéért röviden bemutatom őket.
Az első példa: a nagyvállalatok már csak a nemzetállam keretében adóznak, termelnek, és alkalmaznak vagy bocsátanak el embereket, ezért a nemzetállam keretén belül ma már csak látszólag van szó a munka, a tőke, az állam és a szakszervezetek régi játékáról.
A második példa a globális kultúraipar, amelynek szinte mindenhová eljutó szimbólumvilágában ugyancsak megszűnik az állam, a társadalom és az identitás azonossága. "Amiről az emberek álmodoznak, amilyenek lenni szeretnének, a mindennapi szerencseutópiáik többé már nem igazodnak a geopolitikai helyzetükhöz"- írja Beck, Appaduraira hivatkozva. (2005:77)
Harmadik példáját Zygmunt Baumantól idézi, aki a globalizációt világméretű stratifikációs folyamatnak tekinti, amelyben a gazdagok és szegények ma már nem ülnek együtt a nemzetállam közös tárgyalóasztalánál.[4] A jótékonyságot sem köti többé a nemzeti lojalitás: "Miért kellene a globalizáció nyerteseinek (...) szociális bőségszarujukat éppen Európa gazdag országaiban kirázni? Miért ne támogatnának demokratikus és önsegélyező szervezeteket Afrikában és Dél-Amerikában?" (2005:78) A gazdagok és szegények világméretű polarizációja, amiről Bauman beszél, "globalizált gazdagságot" és "lokalizált szegénységet" termel, amelyek számára ma nem léteznek közös fórumok. (Beck itt kevésbé kategorikus, több jelét is látni véli ilyen fórumok kialakulásának.)
Negyedik példája a nemzetek fölötti és nemzetek alatti regionalizmusok létrejötte, például az Európai Unióban. A makro-és mikrorégiók kooperációi átlépik, kihagyják az állami politika szintjét.
További példái kapcsán Beck a transznacionális civil társadalmak cselekvési és hatalmi esélyeire kérdez rá.
Az első, igen tanulságos eset itt a Greenpeace által kezdeményezett Shell-bojkott, amelynek 1995-ben - első ilyen sikeres akcióként - sikerült rákényszerítenie a multinacionális céget arra, hogy egy olajfúró szigetet ne az Atlanti-óceánba süllyesszen el, hanem a szárazföldön semmisítsen meg. A bojkott során a lakosság a tankolást mint politikai eszközt használta, a német állam pedig a politikai rendszer számára illegitim mozgalmakkal és szervezetekkel szövetkezett. Ezzel tulajdonképpen az államhatalmi legitimitás eszközeivel igazolták az azzal való szakítást, mondja Beck.
Az Anti-Shell szövetség, mondja, jó példája az első és második modernitás politikája közti különbségnek. Itt a nemzeti kormányok leginkább csak passzívan figyelték, hogy a második modernitás felhatalmazással nem bíró szereplői alakítják a történéseket, amelyek nagy része a tömegmédiában zajlott.
Az akció másik, ugyanennyire fontos sajátossága, hogy résztvevői nem egy világos ideológia, homogén motiváció mentén irányultak "ugyanazon" cél, a globális környezeti problémák "ellen". A dolgot éppen hogy a stratégiák és érdekek kusza szövetkezése jellemzi. "A politika új minősége éppen az egymást kizáró meggyőződések szövetségében mutatkozik meg: Kohl kancellártól a Greenpeace-harcosig, a Porsche-rajongótól a gyújtogatóig" - foglalja össze Beck. (2005:81)
Utolsó példája az életutak globalizációja. Annak az egyre nagyobb embertömegnek a számára, akik életüket nem egy helyen élik le, a globalizáció, a világ ellentétei nem "kint" vannak, hanem életük legbelső terében. Sőt, az otthon maradottak számára is egyre inkább jelenlévő tapasztalat, hogy nem egy lehatárolt helyen élnek, ami ugyancsak elkoptatja a nemzetállami szuverenitásnak, a hely-közösség-társadalom egységének képzeteit.
Mért kell a "világtársadalomról" beszélni? Globalizáció és politika
Mindezzel Beck azt a következtetését illusztrálja, hogy a globalizációval létrejövő társadalmi összefüggések nem nemzetállami társadalmak összességét, és nem is egy szuper-nemzetállamot hoznak létre. A világtársadalmat transznacionális szereplők és terek összességeként érti, amelyet nem lehet a modern ipari állam funkciói szerint se átlátni, se kezelni. Egy olyan "horizontról" van szó, amelyben a tőke, a kultúra, a technológia, a politika túllép a nemzetállami rendezőerőn, és keveredik.
A "világtársadalmat" elméletileg fel kell fedezni, és empirikusan kutatni kell, sürget Beck. A globalizáció a társadalom megértésének és szervezésének kérdését ma akkora erővel veti fel újra, mint az ipari társadalmak kialakulása annak idején az osztálytársadalom kérdését. A mai "válság" Beck megfogalmazásában a világtársadalom ismeretlenségében és kaotikus jellegében gyökerezik, illetve abban a hatalmi differenciában, ami a nemzetállami politika és a világtársadalmi cselekvési lehetőségek között létrejön.
A könyv végső következtetése tehát így hangzik: végre vitát kell nyitni a globalizáció politikai kezeléséről. Ehhez nem nyújt megfelelő alapot a "globalizmus" azon állítása, hogy a piac a politikától függetlenül kialakít és fenntart egy globális társadalmi rendet. A globalizáció sokkal inkább kényszer a politikára, miközben szétfeszíti a régi jobboldal-baloldal felállást, s a politizálás eddig nem létező színtereit nyitja meg.
Kitérő: individuális létbizonytalanság, népszerűtlen politika és az "önszerveződés kényszere"
A könyv utolsó része Beck javaslatait tartalmazza egy a globalizáció kihívásait kezelő "transznacionális" politika számára. Ezek, Beck globalizáció-felfogásával ellentétben, kevésbé egyediek, inkább egy tágabb körben folyó "ötleteléshez" csatlakoznak, ezért nem ismertetem őket részletesen.
Egyetlen felvetést ragadok ki, amely a Beck által javasolt szempontok sürgető jellegét illusztrálja (némi magyar aktuálpolitikai felhanggal).
Miközben általános trend, hogy a jövedelmi olló nyílik, hogy a munka egyre több és olcsóbb, a tőke egyre kevesebb és drágább, s hogy a világon a termelés növekedése mellett a szegénység is nő, úgy, hogy a társadalom legszegényebb ötödének részesedése drámaian csökken, aközben a szegénység vagy munkanélküliség mintái nem követnek osztálysztereotípiákat. A társadalmilag kialakult létbizonytalanságok besorolása széles, áttekinthetetlen szürke zónákba ütközik. A még kiszámítható kockázatos életút és a veszélyes életút közti bizonytalan határ egyéni sajátosságoktól, elvárásoktól, feltételezésektől is függ. Egyre többen érzik úgy, hogy átláthatatlan körülmények kerítik hatalmukba, ezt azonban a fentiek miatt mindenki egyedi esetként, individuális teherként éli meg.
A probléma okát Beck "a globalitás korszakának szociálpolitikai csiki-csukijában" látja, vagyis abban, hogy a gazdasági fejlődés kibújik a nemzetállami politika kereteiből, következményei viszont felgyülemlenek a nemzetállam védőhálójában. Emiatt a népszerűtlen politikai intézkedések kényszere növekszik, a társadalmi elosztási konfliktusok pedig felhalmozódnak. A veszélyes életút széleskörű felismerése az erőszak, a neonacionalizmus, különböző forradalmak táptalaja lehet a közös helyzet átláthatatlanságának és "az önszerveződés kényszerének" összeadódása miatt.
A második modernitás kulcskérdéséről van itt szó, mondja Beck: arról, hogyan lehet a társadalmi igazságosságot garantálni egy globális világban. Erre ma senki sem tudja a választ, szögezi le, majd néhány ötletet mutat be a transznacionális társadalombiztosításra: alapvető biztosítások kiépítése, az önellátás, önsegélyezés hálói, a téma napirenden tartása a globális civil társadalom központjaiban... A felsorolást nem folytatom.
