Bővebb leírás
– Mi motiválta könyve megírására? Mivel alapvetően aktuálpolitikai témáról van szó, könnyen támadások kereszttűzében találhatja magát.
– Van egy egyetemi órám 2002 óta, amely erről a témáról szól, így teljesen praktikus okból vállaltam a megírását. Szerettem volna a közjogi esetek és viták politikai hátterét megmutatni a hallgatóknak. A mű alapvetően politikatörténeti és alkotmányjogi szempontok alapján készült, (aktuál)politikai értékítéletekbe nem mentem bele. Vállalom, és állok elébe a támadásoknak, kritikáknak, hiszen ezek alapján egy újabb kiadáshoz is hozzá lehet majd kezdeni.
– Az irodalomjegyzékben miért maradtak ki a Századvég Alapítvány 2002–10 között készített évértékelő kötetei?
– A Századvég közpolitikai elemzéseit használtam föl inkább, a könyv megírása során az évértékelő kötetekre nem volt feltétlenül szükség. Egyébként elsősorban primér forrásokat használtam, korabeli sajtót, parlamenti jegyzőkönyveket vagy alkotmánybírósági esetjogot. Hasonló kérdés merült föl a Magyarország Politikai Évkönyve esetében is, de ott a szerkesztők mindenféle oldalról közlik kortársak írásait, így az ebből a szempontból elsődleges forrás.
– Hogyan jellemezné a magyar demokrácia fejlődését az elmúlt 22 évben?
– Fontos előbb tisztázni, hogy mi alapján lehet a demokrácia fejlődéséről beszélni. Akkor fejlődik-e a demokrácia, ha a tömegek sikeresnek érzik az elit teljesítményét? Ebből a szempontból nem sok sikert lehet regisztrálni, hiszen ami siker volt, az egy–két év alatt elporladt, és a közvélemény sokszor frusztrációval, elégedetlenséggel gondol vissza. Az 1989-es jóléti várakozásoknak szerintem megfelelt a rendszer, a demokratikus intézmények jóléti teljesítőképessége – középtávon – kielégítő volt, ám elfogadom, hogy ezen véleményemet nem mindenki osztja. Ennek következtében az állami intézményrendszerbe vetett bizalom tartósan alacsony.
A politikai és demokratikus szabadságjogok tekintetében viszont egyértelműen sikeresek az elmúlt évtizedek. A tavalyi alkotmányozásig komoly ember visszalépést nemigen tudott megállapítani. Azt lehet mondani, hogy a társadalom, de konkrétan a vállalkozások, az értelmiség, a középosztály is a bőrén érezhette a szabadság kiterjedését, és ebben az érzésben nem kellett csalatkozniuk. Ezzel szemben hiába vártunk a választásokon, a közvetlen demokratikus véleménynyilvánításokon való részvétel növekedésére. A politikai kultúra sem fejlődött, nem mondhatjuk, hogy az átlagember átlagos ismeretei, tájékozottsága a politika világáról bővült volna.
– A választók mennyire érezték magukénak a ’89-es szisztémát?
– Az tény, hogy akik 1989-ben az utcára vonultak, azoknak a rendszerváltás nagy generációs élmény volt. Érzékelhető volt a változás, és az a nemzedék úgy gondol vissza rá, mint örömteli eseményre. Az utána következő politikai rendszert nem ez határozta meg, a ’89-es rendszerváltás a demokrácia intézményesítésén túl nem sok értéket tett bele az alkotmányos szisztémába. Amennyire értékhiányos volt a rendszerváltás, annyira laza, tehát kényelmes kereteket tudott adni a politikai csatározásoknak. Erre szerintem semelyik politikai erő sem panaszkodhat.
Az utóbbi nyolc–tíz év teljesítménye aztán létrehozta a 2011-es nemzedéket, bár a politikai vezetőink gyenge szereplése miatt nem feltétlenül volt szükség az alkotmányos rendszer ilyen mértékű átalakítására. Nem drasztikus a mostani átalakítás, nem hozott valójában rendszerváltást, ám válaszolni igyekezett a közelmúlttal való nagyfokú elégedetlenségre.
