Benkő Eleknek, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Régészeti Intézet igazgatójának
A középkori Székelyföld című kétkötetes munkáját mutatták be a közönségnek az MTA BTK Történettudományi Intézetben 2013. április 5-én. A művet
Zsoldos Attila, az MTA BTK TTI témacsoportvezetője méltatta, mondván: a szakma már várta a középkori régészettel, erdélyi témákkal foglalkozó szerző művét, amely minden bizonnyal hosszú ideig alapmunkának számít majd a témában. Benkő Elek hasonló témájú korábbi műveit is megemlítette, egy 1992. évi régészeti topográfiai munkát, valamint a
Középkori udvarház és nemesség a Székelyföldön című, 2008. évi kötetet, amelynek társszerzője volt. A jelen könyv második kötete lényegében az első függeléke, benne Fóthi Erzsébet, Berner Zsolt, Hajdu Tamás és Kővári Ivett
Középkori embertani leletek a Székelyföldön, valamint Gál Erika
Állatcsontleletek a középkori Székelyföldről című munkáival.
A szerző közérthetően, régészeti leletek mellett írásos forrásokat is nagymértékben felhasználva írta művét. Felvonultatja az ún. székelykérdés jellegzetes aspektusait (pl. népnév, Erdélyen kívüli településnevek stb.). Külön fejezetet szentelt a székely írás kérdéseinek, és foglalkozik a várak, templomépületek, lakóépületek kérdésköreivel is. A kiindulópont mindenütt a tárgyi kultúra, a régész szemével megközelíthető témák, de emellől soha nem hiányoznak az írásos források, melyek tovább árnyalják a képet. Benkő Elek nem hagyja figyelmen kívül a kora újkorra való kitekintést sem.
A Székelyföld középkori tárgyi emlékei alapján az Árpád-kori székelyeket nem lehet elkülöníteni a korabeli magyarságtól. Többek által feltételezett török eredetüket sem a régészeti leletek, sem pedig az embertani és nyelvészeti vizsgálatok eredményei nem támasztják alá. Ugyanakkor önálló népnevük, rovásírásuk, nagy régiségre visszatekintő hagyományaik arra utalnak, hogy korai történetük és a Kárpát-medencébe kerülésük eltérhetett „Árpád magyarjai” honfoglalásától. Feltehetően ezzel magyarázható az az ellentmondás, hogy bár a magyaroktól sem nyelvükben, sem emlékanyagukban el nem választhatók, a középkorban külön népként szerepeltek, és az etnikai szabadságok mintájára
megalkotott kiváltságot nyertek, amiért katonai szolgálattal tartoztak. Korai szállásterületeik zömmel a Dunántúl nyugati és déli részein terültek el. Legkorábbi leleteik a mai Székelyföldön a 12. századtól mutathatók ki. Beköltözésük királyi parancsra, az ország védelmének és benépesítésének új igényei szerint történt.
Figyelemreméltó az Aranyosszékre való külön kitekintés – az esettanulmány bővelkedik tanulságos megfigyelésekben: érdekes támpont például a régi területeken maradt székelyek története, a szabad románok betelepülése, melyre a katonáskodás adott lehetőséget, és a székely társadalomba való beépülése.
A kötet számos olyan fajsúlyos megállapítást tartalmaz, melyekkel külön is érdemes foglalkozni. Ilyenek például az úttörő jelentőségű embertani vizsgálatok: a petőfalvi és zabolai temetők, az udvarhelyszéki templom melletti, a Csíki- és a Gyergyói-medence anyagai. Az első két helyszín temetkezésénél dunántúli Karoling-hatást, nyugati szláv kapcsolatokat, valamint mongolid beütéseket figyelhetünk meg. A többi lelet esetében kevesebb a mongolid és több a honfoglaló magyarságra utaló kapcsolat. Egy másik új fejlemény a székelység betelepülési kronológiájának változása: a székelység erdélyi megjelenését eszerint korábbra datálhatjuk.
Zsoldos Attila a kötet tartalmát továbbgondolva felvetette azt is, hogy vajon nem éltek-e székelyek a későbbi Székelyföld területén már a betelepülés előtt is határvédőkként, valamint a kettős honfoglalás elméletének kérdéseire vonatkozóan is levont bizonyos következtetéseket.
Ezután a szerző megköszönte a méltatást, majd – szerényen, közérthetően és sok humorral – a könyv létrejöttét megelőző kutatás folyamatába, a leletek jellegének meghatározásába, azok más magyar leletektől való eltéréseibe, a kutatás kérdőjeleibe engedett bepillantást. További előrelépés akkor volna lehetséges, ha Erdélyből nagy mennyiségű embertani anyag érkezne.
Végül Fodor Pál főigazgató szólalt fel, aki remekül időzített „váratlan ajándéknak” nevezte a fajsúlyos, minden ízében átgondolt, új művet.
