kézenfekvő, hogy Bibó István több mint 60 évvel ezelőtt született diagnózisára asszociáljunk, aki szerint a közép- és kelet-európai térségben élő népek nyomorúsága arra vezethető vissza, hogy szocializációjukból kimaradt a modern nemzeti szuverenitás huzamos megtapasztalásának élménye, mely a vesztfáliai békét követően a szerencsésebb európai népeknek megadatott. A birodalmi keretek arra elégségesek voltak, hogy a modern nacionalizmus szelleme megérintse a kelet-európai népeket, de azt már nem engedték, hogy a nemzeti érzés állami keretek szerint váljon identitásformáló erővé. Mire a birodalmak felbomlottak, és a sok kis kelet-európai nép megtalálta a maga államát, addigra sok torzulás, nyomorúság szövődött életükbe.

“A modern demokratikus nacionalizmus nem volt képes és – jogos okból – nem volt hajlandó az itt talált államhatalmi egységeket (Habsburgok birodalma, német és olasz kisállamok, Oszmán Birodalom) kitölteni a maga hatalmas értelmeivel és erőkifejtéseivel, hanem mindenekelőtt azok felé a keretek felé fordult (Német Birodalom, egységes Olaszország, lengyel, magyar, cseh királyságok stb.), amelyek részben még intézményekben, részben már csak szimbólumokban és emlékezetben éltek, de anarchiába és provincializmusba süllyedve is erősebb politikai élményeket jelentettek, mint a meglévő, nem is túl régi és nem eléggé gyökeres hatalmi szervezetek.”