Amikor Szőts István az 1940-es évek elején megvalósíthatta nagyszabású tervét, és Nyírő József prózájának felhasználásával leforgathatta az Emberek a havasont, egyszerre szakított az addigi kulisszaszagú magyar filmkészítési stílussal, és nyitott új távlatokat a hazai filmkészítés számára azzal, hogy forgatócsoportjával kivonult a természetbe. A film nemcsak itthon jelentett üde színfoltot a filmezésben, az 1942-es Velencei filmfesztiválon ugyanis a zsűri nagydíját is elnyerte, és kimondva-kimondatlanul is az egyik legfontosabb európai irányzatnak, a neorealizmusnak is az előfutárává vált.

Rendkívül sajnálatos, hogy a kivételesen egyedi rendező életművének egyik legtalálóbb jellemzését épp Szőts maga adta, amikor 1989-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola díszdoktorává avatásakor így fogalmazott: „Személyemben egy csonka, töredékes és torzó életművet tüntettek ma itt ki.” Közismert tény, hogy korántsem a tehetség vagy az egyéni kvalitások hiánya miatt alakult úgy Szőts életműve, ahogy. És az utókor tartozott neki azzal, hogy az életút értékeit felismerje, a torzót valamilyen módon kiegészítse.

A 2012-es év különös kettős jubileuma pedig megadta az apropót, Szőts István születésének századik, egyik főművének, az Emberek a havason velencei elismerésének pedig hetvenedik évfordulóján országszerte számos megemlékezéssel, konferenciával tisztelegtek egykori tanítványok, filmbarátok és kritikusok. Rendeztek programokat a Cinefesten, az ELTÉN és a Károli Gáspár Református Egyetemen, valamint az Uránia Nemzeti Filmszínházban is.

Szőts István

A centenáriumi év méltó lezárása a Magyar Művészeti Akadémia főtámogatásával 2013-ban kiadott Ember a havason – Szőts István 100 című kötet, amely nemcsak a fent felsorolt programok előadásainak, különféle tanulmányok és laudációk összegyűjtésével, hanem megannyi személyes emlékkel, dokumentumértékű fotókkal és megható levelekkel is színesíti a rendezőről alkotott képet. Méltó lezárás, mert színvonalas és szépen illusztrált könyv, de azért is, mert tartalmilag is gazdag, és reális képet ad Szőts Istvánról. A rendezőről és a magánemberről is éppúgy, mint ahogy egy utánozhatatlan Szőts-film is tenné.

A kötetben huszonöt szerző írásaival találkozhatunk, akik nagyon széles perspektívát átölelve foglalkoznak a rendező életművének esztétikai és elméleti kérdéseivel, de olvashatunk visszaemlékezéseket is a rendezőről, Szőtstől származó nyilatkozatokat, beszédeket, vele készített interjúkat is. A további kutatásra is fogékonyak pedig a kiadvány végén található bibliográfia és filmográfia mentén mélyíthetik el ismereteiket.

Mindent egybevetve Ember a havason – Szőts István 100 minden filmrajongó polcán nélkülözhetetlen darab, akárcsak azoknak, akik szeretik Szőts filmjeit, vagy még csak most akarnak megismerkedni velük.