Bővebb leírás
Ha az esztétikai tudás máig megjelent egésze történeti képződmény, az újkori modernség kultúrájának egyik funkciója, akkor a tudásnak ezt az alakzatát feltételei nélkül vizsgálni éppoly hiba volna, mint valami egységes cél felé való törekvést számon kérni rajta. Márfai Molnár László kísérlete nem viseli magán a végső alap és a nagy elbeszélések nyújtotta biztonság jól vasalt ingjét. Hangja immáron nem a patriarchális kizárólagosságelven alapuló maszkulin beszéd, ahol a nő szava nem számít, vagy nem is hallatszik. Nincs már meg benne a fogalom, a logosz, a verbum primátusa a némaságra és tolmácsra ítélt vizualitás fölött - tegyük hozzá, ez ma a hétköznapi életben sincs már így. Nem rendelkezik már a biztonságot ígérő rendezettség és a kérlelhetetlen logika vasszigorának önelégültségével, hiszen alapja, az érzéki tapasztalat is kiszámíthatatlan és változatos, hiányzik körötte az a stabil téridő-szerkezet, melyet sokáig megkérdőjelezhetetlennek tartottak, de aminek a meglétét feltételezni manapság már igen nagy naivitásra vallana. Rendelkezik viszont egyfajta kockázatossággal - a fentiek hiánya miatt is. Ami viszont a kaland ígéretével ruházza föl azt, amit inkább tapogatózások, szemlélődések és kísérletek sorának kellene tekinteni, és a 21. század első évtizedének vége utáni viszonyok között próbál meg a tudás eredetének kérdésére a maga módján válaszolni.