A mű azzal a megállapítással kezdődik, hogy gondolkodásunkat az általunk használt fogalmak határozzák meg. Ezek azonban többnyire nem fedik a valóságot, és emiatt a helytelen használat teljesen félrevezet bennünket. Ez több mint pusztán teoretikus probléma, mivel ezekkel a helytelen fogalmakkal védekezünk a világgal szemben.[8] A két legősibb fogalmat emeli ki, amelyek kezdetektől meghatározzák szellemi életünket. Ezek a nő (Weib) és a férfi (Mann) fogalmai. Weininger szerint a nemi különbségek, ahogy azt érteni szokás, előfeltételezettek. Ez az előfeltevés olyan mértékű, hogy még a grammatika is ezt a helytelen használatot támasztja alá.[9] Tehát a mű elsődleges célja a fogalmak használatának tisztázása.
Weininger biológiai példákkal bizonyítja, hogy a nemek tulajdonságai nem különülnek el. Olyannyira nem, hogy különböző mértékben megtalálhatók mindkét nemben. E nemi kettősség megnevezésére vezeti be a „Sexuelle Zwischenformen” kifejezést. A „köztes” kifejezés a két típus közti fokozatokra utal. Minden egyed két véglet, a két típus közt helyezkedik el. Ez a kettő a „női” (ideális női: W) és a „férfi” (ideális férfi: M) típusa. Ezek a típusok úgy működnek, mint a platóni ideák. Nem találhatóak meg a természetben.[10] Weininger feltételezi, hogy egy organizmus minden egyes sejtje nemmel bír. Ennek bizonyításához a protoplazma több fajtáját különbözteti meg. Az idioplazma nemileg semleges, az arrhenoplazma a férfi protoplazma, míg a thelyplasma a női. Biológiai eszmefuttatásából azt a következtetést vonja le, hogy a férfi és női princípium összebékíthetetlenül szemben állnak.
Johnston véleménye szerint Weininger ebben a műben egy hipotézist torzít rögeszmévé azáltal, hogy az emberi viselkedést magyarázhatónak tartja a férfi és női protoplazma különbségei alapján.[11] Johnston értelmezése azonban csak részben helytálló, hiszen ez csak a mű első része. A másodikban ezzel párhuzamosan pszichológiai és szociológiai eszközökkel próbálja megvilágítani a két típus ellentétét. Sok esetben úgy, hogy a két rész szembe kerül egymással. Lendvai L. Ferenc is a mű ellentmondásosságát emeli ki, mely szerint Weininger sehol nem dönt egyértelműen arról, hogy típusait biológiai vagy társadalmi alapon magyarázza.[12]
Weininger azért tartja fontosnak a nemek új megközelítését, mert véleménye szerint eddig minden korábbi próbálkozás csupán felületes különbségeket tárt fel. Az anatómia sem tudta soha megragadni ezt a két típust, mivel pusztán néhány külső jegy alapján kísérelte meg elkülöníteni a két nemet egymástól. A típusok felmutatásával Weininger a valóságot kívánja leképezni.[13] Az mű első részében tehát biológiai alapon határozza meg a két nemet, és a biológia szintjéről magyarázza a társadalmi jelenségeket. Véleménye szerint a párválasztást is meghatározott törvény irányítja. E szerint a két félnek egy férfi és egy női típust kell adnia.[14] Ezek persze különböző mértékben fordulnak elő mindenkiben. Weininger ezzel próbálja bebizonyítani a szabad szerelem és az érdekházasság természetellenes voltát, hiszen ha végtelen sok köztes forma van, akkor mindenkinek a neki legmegfelelőbb párt kell megtalálnia, és mellette maradni. A két fél egymásra találásáért a szexuális ízlés felel, amelyből Weininger szeretné kizárni az esztétikumot. A szexuális ízlés azt határozza meg, hogy a szülők mely esetben mutatják a legnagyobb szexuális affinitást.[15] Tehát a párválasztást biológiai törvények irányítják, amelyek megfelelnek a természet rendjének. Ráadásul ha megszegik ezeket a törvényeket, az hatással lesz az utódokra, mivel azok kevésbé lesznek életképesek.
A második részben Weininger kísérletet tesz az individualitás újragondolása. A két biológiai típus mintájára felállít két pszichológiai típust. Természetesen feltételezi a biológiai és a pszichológiai típusok közti párhuzamot, amelyeket ugyanúgy ideális típusként gondol el, mint az előző kettőt.[16] Az emberi organizmus felépítésére is jellemző a biszexualitás már a sejtek szintjén is. A pszichológiai típusok mindegyike ugyanígy megtalálható minden emberben. Az egyén mindig a benne lévő két típus közt ingadozik.[17] Weininger szerint a női típust a puszta szexualitás határozza meg. A szexualitás diffúz módon kiterjed az egész testére, ezáltal a nemi vágy állandóan jelen van, és minden cselekedetére kiterjed.[18] Ezzel szemben a férfi több, mint önnön szexualitása. Távolságot tud tartani tőle, így a férfiaknál a gondolkodás és az érzés elkülönül. Ebből Weininger arra következtet, hogy az „M” tudatosan él, míg a „W” a férfitől kapja a tudatát.[19]
A korábban elhangzottak ellenére Weininger hangsúlyozza, hogy nem akarja idealizálni a férfiakat, vagy alábecsülni a nőket. Hiszen az általa bemutatott férfi és nő: típusok. A két nem nem különül el egymástól, hiszen vannak férfiak, akik nőkké lettek, és azok is maradnak. Ám ez sem változtat azon, hogy a legfeljebb álló nő alacsonyabban helyezkedik el, mint legalul álló férfi.
A típusok elméletét nem csak egyénekre, hanem népekre is kiterjeszthetőnek tartja. A zsidóságot tekinti a női típus egy népben történő megvalósulásának. Ez egy „pszichikai konstitúció”, egy típus, egy idea, ami a „zsidó népben tökéletesen” kifejeződik.[20] A zsidókat és a nőket – a férfiakkal ellentétben – az köti össze, hogy nincs saját énjük. Mivel Weiningernek ez jelenti a tulajdonképpeni értéket, ezért értékük sincs.[21] Nem individuumként, hanem a nemben élnek. Ezért játszik náluk jelentős szerepet a család. Meghatározása szerint az abszolút zsidó lélektelen. A megoldás a zsidóság problémájára szerinte az, ha elveszti zsidóságát. Ez azonban csak személyként valósítható meg. Emiatt kilátástalan a cionizmus, mert kollektívan próbálja megoldani a kérdést.[22] Az egész lélek és individualitás elemzés betetőzésével jut el a hit kérdéséhez, ami Weininger szerint a létezés csúcsa. Ez kizárólag individuumként lehetséges, így a nő és a zsidó, aki a nemben él, nem érheti el. A zsidó, még a női típusnál is inkább szemben áll a hittel. A zsidó Weininger véleménye szerint egyenesen vallás- és hitellenes. A nő ezzel szemben csak a férfiban hisz, ezért nincs hite. A férfihoz mint individuumhoz Weininger szerint a hit elengedhetetlenül hozzátartozik; ezért tekinti a kereszténységet a zsidóság negációjának.
A zsidó típus meghatározását kiterjeszti egész korára. Weininger szerint a századforduló nyugati kultúrája a legzsidóbb és legnőiesebb kor. Nem más, mint pusztán „koitusz-kultúra”.[23] A nő és a zsidó bűnösen tartják a férfit azzal, hogy nem engedik megjelenni a társadalomban az aszkézist. Emiatt a férfiak is nőkké lettek, és egyetlen céljuk a koitusz végrehajtása. Ám ez mindkét felet leértékeli, éppen ezért a női emancipáció legnagyobb ellensége.[24] A női emancipáció igénye a férfi típusból származik. A nő annak megfelelően akar emancipálódni, amekkora benne a férfi princípium aránya. Tehát Weininger úgy gondolta, hogy minden társadalmi kísérlet a nők emancipálására eleve bukásra van ítélve. Szerinte a női típusnak sem képessége, sem igénye nincs rá. Tehát csak a bennük lévő férfi akar emancipálódni.[25] A nők és a zsidók problémáját Weininger a rabszolgákéval állítja párhuzamba. A drasztikus ítélet ellenére mégis azt írja, hogy még ha a nők és zsidók alul is akarnak maradni, akkor is azonos jogok illetik meg őket, mint a férfit („A férfi és a nő azonos jogokkal bírnak” [ford. szerk.]).[26]
Az egyetlen megoldás, ha az amorális nő férfivá válik. Ám erre kevés esélyt lát, mivel a nő nem akarja a szabadságot. A nehézségek ellenére mégis meg kell próbálni, hiszen a két nem problémái összekapcsolódnak, ezért a férfinek magával kell vinnie a nőt. Ez úgy valósulhat meg, ha a nő elmond a koitusról. Tehát a nőnek nem a férfitól, hanem a nőtől kell emancipálódnia.
[