Bővebb leírás
Liszt Ferenc mint tevékeny, romantikus író – hatalmas zenei életművének súlya mellett – lényegesen kevesebb fi gyelmet kap. Írásait tanulmányozva Liszt különleges oldalát ismerhetjük meg. Olyan összefüggésekre lelhetünk, melyek szoros kölcsönhatásban vannak zeneműveivel és azon belül is egész életében hirdetett művészi eszméivel. Liszt Chopinről írott könyve a szavakba öntött munkái közül is kiemelkedik költőiségével, a hangulatok fi nom megjelenítésével. Bár Liszt és Chopin barátsága valójában romantikus legenda, pályafutásuk számos ponton mutat átfedéseket, párhuzamokat. Mindketten közép-európai születésűek, igen hamar nyilvános fellépéseken vesznek részt, és gyermekkorukban a korabeli sajtó már összehasonlítja őket. Később Párizsban találkoznak, ahol Liszt jelen van Chopin 1832. február 26-án adott első Pleyel-termi koncertjén. Számos alkalommal lépnek fel együtt, produkciójuk mindig a fi gyelem középpontjában áll. A beszámolók a kor két legnagyobb virtuózaként említik őket, akik „egyformán magas szinten állnak, és ugyanolyan mélyen átérzik a művészet lényegét”. Kialakuló művész-baráti viszonyuk, melyben kölcsönösen tisztelik egymás tehetségét, 1835-ben szenved csorbát. Az anekdota szerint Chopin távollétében Liszt Ferenc Pleyel feleségével, Marie Pleyellel való találkákra használja barátja lakását. Chopint szoros barátság fűzi Camille Pleyelhez, ezért az eset roppant kellemetlenül érinti. Mivel Liszt 1835 nyarán Genfbe költözik, azután pedig Itáliába, Chopin és Liszt barátsága meglazul. Kapcsolatuk ápolását a magánéletükben bekövetkezett változás sem segíti. A két művész élettársa, George Sand és Marie d’Agoult (alias „Daniel Stern”) között hamarosan rivalizálás kezdődik, melynek során a két zeneszerzőt aduként használják fel egymás ellen. Chopin 1841. április 26-án ismét hangversenyt ad a párizsi Pleyel-teremben, melyről Liszt is hosszú, a kicsengését illetően azonban többféle módon is interpretálható kritikát jelentet meg a Revue et Gazette Musicale-ban. Annak ellenére, hogy Liszt egyértelműen kifejezi csodálatát művésztársa iránt, Chopin és baráti köre, továbbá a családtagok is Liszt szavait másként értelmezik, és bántónak találják. Sérelmezik, hogy Liszt nem méltatja Chopint mint zeneszerzőt, és említést sem tesz a koncerten szereplő olyan művekről, mint az op. 38-as F-dúr Ballada, az op. 40-es A-dúr Polonéz és az op. 39- es cisz-moll Scherzo. Chopin az 1830-as évek végétől egyértelműen idegenkedik Liszt műveitől és zongorajátéka színpadi elemeitől. Ebben valószínűleg némi féltékenység is közrejátszik, mivel Chopin fi zikai állapota, de leginkább gyötrő lámpaláza következtében nagyközönség előtt sohasem ér el akkora hatást, mint Liszt. De a féltékenység fordítva is igaz lehet. Liszt is nehezen törődik bele, hogy kizárólag zongoravirtuózként tartja számon a világ, és művei – Chopinéivel ellentétben – alig keltenek visszhangot. A legújabb értelmezések rámutatnak azonban egy intimitást előnyben részesítő szalonzongorista kör és a tömegeket megmozgató pódiumzongorista irányzat egyidejű jelenlétére és az azok közti szemléletkülönbségre is. A két művész utoljára 1845 decemberében találkozik. 1849 novemberében, Chopin halála után néhány héttel Liszt azonnal nekilát, hogy a világon elsőként emléket állítva önálló könyvet írjon művésztársáról. A könyv létrejöttét több tényező is motiválja. Chopin halálával, Mendelssohn után a korai romantikus generáció újabb sarokköve esik ki. A Schumann, Hiller, Berlioz, Mendelssohn, Chopin és Liszt fémjelezte célkitűzések, az új művész-jelkép mozgalom az 1840-es évek végére széthullani látszanak. A közgondolkodásban még nem általános a művészetek rangjának, a művészek hivatásának és küldetésének elismerése. Liszt korábbi írásait is fi gyelembe véve, mindig is központi téma a művészet tanítása, a művész helyzete és társadalomban betöltött szerepe. Nem csoda, hogy Liszt úgy érzi, lassan egyedül marad, és egymagának kell a mozgalom élére állnia. Liszt számára Chopin értékrendje, műveinek szakmai elismertsége meggyőző bizonyíték és minta ebben a számára fontos kérdésben. A cím is üzenetértékű: Chopin. Így, önmagában és megkérdőjelezhetetlenül. Chopin életét bemutató könyve megírásához Lisztnek hiteles információkra van szüksége, ezért kérdőívvel fordul Chopin nővéréhez, Ludwikához. Az egykori kritika, a George Sand és Chopin magánéletét fi rtató kérdések, de leginkább a szerencsétlen időzítés – pont két héttel Chopin temetési szertartása után – eredményezi, hogy a gyászoló család visszautasítja az együttműködést. A kérdések megválaszolása Jane Stirlingre, a „hivatalos özvegyre” marad, aki azonban érdemi adatokat nem közöl. Liszt franciául írott könyve – bár tartalmaz Chopinre vonatkozó életrajzi utalásokat – megfelelő ismeretek hiányában sokszor pontatlan, ezért Liszt írását inkább egy sokoldalú és költői jellemrajznak kell tekintenünk. Lenyűgöző Chopin egyéniségének és az őt körülvevő világnak ihletett és képszerű ábrázolása, melyben hemzsegnek az asszociációk, a romantikus hangulatok, rejtett összefüggések, tájleírások és irodalmi idézetek. Az antik világ, Dante, Petrarca, Tasso, Shakespeare, Goethe, Byron, Miczkiewicz műveinek érzékletes példáival, a képzőművészeti utalásokkal Liszt nem csupán kifejtendő gondolatait, hanem saját műveinek alapinspirációit is láttatja. A könyve megírásában Carolyne zu Sayn-Wittgenstein, Liszt második élettársa is közreműködik – leginkább a lengyel történelmi háttérre vonatkozó leírásokkal. A megjelenés előtt Liszt elküldi a kéziratot barátjának, Sainte-Beuve-nek, arra kérve őt, hogy szerkessze meg, de Sainte-Beuve udvariasan elhárítja a feladatot. A művet végül 1851 februárja és augusztusa között a La France Musicale című folyóirat közli először folytatásokban, majd 1852-ben az Escudier kiadásában könyv formában is megjelenik. 1874-ben a Breitkopf & Härtel kiadó a Chopin-könyv új kiadását javasolja Lisztnek, aki néhány egyeztetés után Carolyne-re bízza az átdolgozást. Az 1876 és 79 között alaposan kibővített, az első verzióval alig rokon második kiadás ellenőrzését az állandóan úton lévő Liszt nem tudja elvégezni, ezért a könyv megjelenése később félreértésekre ad okot. Elhatárolódni érthető okokból nem tud, de úgy nyilatkozik Frederick Niecksnek is, hogy a második kiadást „Carolyne írta”. A Gondolat Kiadó gondozásában a 2010-es nemzetközi Chopin-év tiszteletére, a Liszt-év küszöbén megjelenő kiadvány az első, 1852-es változatot tekinti mérvadónak, ezért az 1873-ban Wass Ottilia grófnő magyar fordításában Chopin. Liszt Ferencz után címmel megjelent könyvet adja közre, változatlan formában, csak az olvasást nehezítő hibák javításával. A nyelvezet, a hangvétel, a mai beszélt nyelvhez képest első látásra távolinak, nehézkesnek tűnhet, mégis úgy érzem, hogy ez áll legközelebb a liszti korszellemhez, ahhoz a romantikus világhoz, melynek meghatározó alakja Chopin és Liszt. Wass Ottilia mellett ismeretes egy későbbi, de kevésbé izgalmas Kereszty István-féle, továbbá Hankiss Jánosnak a második, kibővített verzióból néhány részletet kiragadó modern fordítása. Liszt, az író címmel egy beható tanulmány olvasható Hankisstól, melyet Eckhardt Mária Liszt és Chopin, illetve e témához kapcsolódó írásaival együtt csak ajánlani tudok. A jelen kiadás utolsó oldalain található függelékben – a korlátozott terjedelmet fi gyelembe véve – csak a legszükségesebb, tájékoztató adatokat közlöm. Bízom benne, hogy a kiegészítések, magyarázatok hozzásegítenek majd az összefüggések mélyebb megértéséhez, és Liszt Ferenc Chopinről írott érdekfeszítő könyvének zavartalan, élvezetteli olvasásához. Szilasi Alex Budapest, 2010. október
