Ha végiggondoljuk, hogy a
filozófiai modernitás jelentős gondolkodóinak közül kik foglalkoztak behatóbban a halál bölcseleti kérdéseivel, akkor szinte magától értetődő természetességgel adódik számunkra a megállapítás, hogy az a gondolkodó, akinél a halál radikálisan új megközelítésével és értelmezésével találkozunk, nem más, mint
Arthur Schopenhauer.1 De valójában miben is áll az ő általa megtett „fordulat"? Miért és hogyan kezdődik épp vele a halálhoz való új viszony kialakulása? A kérdésre adandó válasz legott több szálra bomlik: Schopenhauer ugyanis olyan utak metszéspontjában áll, melyeknek némelyike vele ér véget, mások pedig más irányban futnak tovább, és ez szinte predestinálja a fordulat megtételére. Vessünk egy pillantást ezekre!
1. A Schopenhauert megelőző korszak halállal kapcsolatos magatartásmintáinak egyikét a tradicionális keresztény képzet- és fogalomkör jellemzi, vagyis az, hogy a halál, a halhatatlanság, a túlvilág stb. alapkérdései ennek keretei között fogalmazódnak meg, ill. rendeződnek el. Ennek megfelelően létezett egy messzi múltból örökölt séma, ami - legalábbis annak előfeltevésein belül -többé-kevésbé megnyugtató választ adott a távozót gyötrő személyes sors- és végkérdések nagy részére. Schopenhauer épp ezzel a hagyománnyal szakít: személyében az első jelentős - mondhatni - posztkeresztény gondolkodóval van dolgunk, aki egy olyan nagyszabású metafizikai rendszert vázol fel, amely teljes egészében dekrisztianizált (különösen szembeszökő lesz ez akkor, ha a nagy ellenfél, Hegel kripto-teológiai rendszerére gondolunk, de megemlíthető a kortársak közül von Baader vagy Krause neve is).