Brassai Sámuel (?1797–1897) a magyar nyelvtudomány nagy újítói közé tartozott, sőt közülük talán a legnagyobb. Kötetünk Brassai Sámuel legfontosabb mondattani tanulmányait tartalmazza.
A három részben megjelent (1860, 1863, 1884) „A magyar mondat” c. munka Brassainak legfontosabb és legtöbbet idézett műve. Itt fejti ki, hogy a nyelvtudomány induktív tudomány és szembeállítja az induktív módszert a spekulatív grammatikával. Az 'induktív' jelző nála 'empirikust' jelent és nem ellentéte a dedukciónak. A beszéd alapegysége a mondat, amelynek tartóoszlopa az ige. Brassai támadja azokat a nézeteket, amelyek a mondatot lényegében a nyelv területén kívül esőnek tartják. A többi mondatrész az ige 'határozói', az igéhez való viszonyukat az esetragok és viszonyszók jelzik. A magyar mondat szerkezetének alappillére nem a nominativusi alany és az állítmány kettősége, hanem az ismert és új információ megkülönböztetésén alapuló 'inchoativum' és 'mondatzöm'. Brassai lényeges meglátása, hogy a mondat vizsgálatában mindig az élő beszédből kell kiindulni. Vonatkozik ez mindenekelőtt a szórendre, mivel a szóló mindig tekintettel van a hallóra mondanivalójának megfogalmazásában.
Brassainak „A bővített mondat” c. tanulmánya a magyar mondatról szóló három részhez negyedik részként csatlakozik és a mondatrészek szerepét veszi górcső alá.
„A mondat dualizmusa” c. munkájában újból felsorakoztatja az alany-állítmány fogalmaira támaszkodó nyelvtani elemzés elleni érveit. Ebben a tanulmányában elsősorban német és francia példákra támaszkodva fejti ki részletesen szórendi elméletét.
A kötet utolsó tanulmánya „A szórend és accentus”, amely talán a legtöbb vitát váltotta ki. Brassai alapállítása az, hogy a magyar mondatban csak egyetlen főhangsúlyos elem fordulhat elő és ez a hangsúly vagy az igére vagy az ige előtti elemre (a mondatzöm első elemére) esik. Az ige mögötti elemek nem lehetnek főhangsúlyosak, az inchoativum pedig mindig hangsúlytalan.
