Alain de Mijolla: A bennünk lévő mások

Korrajzok és kórrajzok fonódnak össze Alain de Mijolla könyvében. Nem véletlen, a francia szerző a Pszichoanalízistörténeti Társaság alapító elnöke, egyaránt otthonosan mozog az európai művelődéstörténetben és a pszichoanalitikus gondolkodás útvesztőiben. Az olvasónak érdemes már az elején eldöntenie: elfogadja-e ezt a szabadon szárnyaló gondolkodásmódot – e labirintusban ezzel juthat messzire, messzire messzire – ellenkező esetben ugyanis idegenkedő borzongással fogja e könyv lapjait forgatni.

A szerző a klasszikus pszichoanalízis talajáról indulva, elsősorban Freudot tekintve kiindulópontnak, alakította ki egyéni megközelítésmódját. Az új hangsúlyt kapott gondolatokat - melyek saját analízise illetve analitikus praxisa során kristályosodtak ki - a könyv első, "A bennünk lévő mások" címet viselő fejezete fejti ki. A személyiség kialakulása során – mondja a szerző - eredetileg másokhoz kötött reprezentációkat építünk magunkba, egyediségünket e különböző és sokszor ellentétes tudattalan identifikációs töredékek közt létesült kapcsolatok alakítják. Mihelyt a személyiség törékeny harmóniája megbillen az élettörténet egy-egy buktatóján, a tudattalanba beépített "kísértetek", akik közül legjelentősebbek természetesen a gyermekkor kulcsfigurái, jelenlétüket hangsúlyosabban éreztetik, szinte kisajátítják az egyént, aki tudtán kívül ezen identifikációs mintáknak a "történetét" kezdi el játszani.

A "Fantazmák genealógiája" című (harmadik) fejezetben a alaposabban körbejárhatjuk az identifikációs fantazmák születésének körülményeit. A családi együttesekben kialakuló közös identifikációs fantazma-anyag képzi Mijolla szerint a speciális "családi vonásokat". Érthető, hogy a felnövekvő gyermek a "Nahát, tiszta apja...!" ráismerésekkel találkozva e személyeket beépíti saját énjébe, Mijolla plasztikus megfogalmazásában: "Valahányszor a családnál előkerül a bölcső, körülveszik azt - elsősorban pszichikailag - régi tündérek: mosolyognak, grimaszolnak, a fantazmatikus bűbáj genealógiai láncát örökítve át."
Az olvasó szemei előtt – holmi fantazmatikus bűbáj folytán – Szondi Lipót dereng fel, s vele együtt a kérdés, hogyan lehetséges, hogy az oly tájékozott Mijolla egyetlen szóval sem említi elmélete hasonlóságát a Szondi-féle családi tudattalannal. Úgy tűnik, a kérdés Mijolla tudatába nem tört be, így körüljáratlan marad.

Mijolla nem a levegőbe beszél – érzékletes példákon keresztül mutatja be, mi alapozza meg e "mások" beépülését a személyiségbe, s hogyan látogatják és irányítják az ént. A második fejezet Arthur Rimbaud életrajzával és levelezéseivel igyekszik alátámasztani Mijolla azon nézetét, hogy a költő (majd a költészetnek hátat fordító) Rimbaud életét alapvetően meghatározta apja, Rimbaud kapitány árnyéka. Tény, hogy a katona apa igen korán kilépett a család életéből, s hogy az igen erős egyéniségű anya szigorú tiltással szabott gátat a rá való emlékezésnek. Mijolla azonban nem marad az apa-mítosz keletkezésének elméleti taglalásánál, életrajzi adatokkal "bizonyítja", hogy Rimbaud valójában tudattalanul megismételte apja törekvéseit, élettörténéseit, utazásait.
Érdekes gondolatjáték érdekes egybeesésekkel – talán mégis kissé meredeknek tűnik egész értelmezési rendszert fölépíteni olyan gondolatokra, mint például amikor az apja novemberi halálára áprilisban reflektáló Rimbaud-val kapcsolatban Mijolla felteszi a kérdést: "Tulajdoníthatjuk-e azonban csupán a véletlennek, hogy egy hónappal e levél után, 1879 májusában Rimbaud tífuszban megbetegszik és hazatérésre kényszerül?"

A negyedik fejezetben Mijolla sajátos próbának veti alá elméletét. Nyíltan elismerve, hogy analitikusként képtelen leszámolni az örök apafigurával, Freuddal, annak kinyomozására vállalkozik, sikerült-e Freudnak magának leszámolnia saját apjával. Válasza nem meglepő, Freudnak egyetlen (!) álmát (Goethe és a paralitikus) elemezve jut a következtetésig: Freud életét és munkásságát egy kettős – egyrészt szexuálisan túl aktív, s így az elfojtott szexuális reprezentációk alapjául szolgáló, másrészt egy halhatatlan és deszexualizált, goetheivé magasztosuló – apakép határozza meg. A gondolatkísérlet azonban sajnos ezúttal is egyfajta (ál)nyomozás formáját ölti, Mijolla mint holmi nyulakat a cilinderből, úgy húz elő bizonyítékképpen zseniális de esetlegesnek tűnő asszociációkat. a freudi életműben ható „mások” között így megjelenik Tisza Kálmán és Könyves Kálmán is.

Az Anyákkal való azonosulás példája a következő fejezetben Beethoven, aki anyai fantazmáktól vezetve magának perli elhunyt testvére gyermekét, s a féltékeny anya szerepében viaskodik fogadott fia szeretetéért annak valós anyja ellenében. A történelmi példák után üdítően reálisnak tűnnek a Mijolla saját praxisából merített esettörténetek. A fejezet ismét visszakanyarodik Freud családtörténetéhez – ezúttal Freud anyjához való viszonyára visszavezetve a freudi elméletnek a neurózis kialakulásában az anya felelősségét hangsúlyozó részét.

Az utolsó fejezetben Mijolla mintha retirálna, a gyermeki amnézia miatt felfejthetetlen korai fejlődésről beszél, arról, hogy nem várhatunk a történelmi igazság szempontjából pontos adatokat, s arról, hogy azonosulás ide vagy oda – a példák szereplői nyilván nem ismételik teljesen identifikációs mintáik életét. Az olvasó megkönnyebbülten sóhajt fel: "Ja, számodra is csak játék volt ez az egész?" – kérdezi gondolatban a szerzőtől, s reméli, hogy a válasz valami ilyesmi lehet: "Igen, metaforák, illusztrációk, munkahipotézisek, vagyis egy nyelv mellyel könnyebb megfogni a megfoghatatlant."

Kiss Kinga
2001. július