Film és irodalom kapcsolatának leggyakrabban felvetett aspektusa az adaptációs szempont, amely az irodalmi művek filmnyelvi közegbe való áthelyezésének kérdésével foglalkozik. Ez a megközelítési mód a szakirodalom tanúsága szerint jóval többet mond a film vagy az irodalom nyelvi természetéről, az adaptáció fogalmáról és az egyes művekről, mint a példaként elemzett adaptációk formatörténeti pozíciójáról. Film és irodalom kapcsolata azonban nem csupán az adaptáció fogalma, illetve az adaptációs eljárások szempontjából vethető fel. Györffy Miklós és Szilágyi Ákos egy-egy tanulmánya például az irodalom és a film kulturális funkciójának változását követi nyomon, különös tekintettel arra a folyamatra, ahogy a film előbb átveszi az irodalom évszázados kulturális funkcióját, majd - az irodalomhoz hasonlóan - elveszíti ezt a szerepet, ám e szerepcsere, majd szerepvesztés közben sem szakadnak el egymástól. (3) Sőt, úgy tűnik, hogy éppen a kulturális funkcióváltások kapcsolják össze őket: az ötvenes-hatvanas évek fordulójától, az irodalmias funkció átvételekor a film az irodalom presztízsére támaszkodik (a sematizmus korában még sikertelenül, 1954-től már sikeresen); majd a hetvenes évektől az irodalmias funkció elhagyására ismét a szerepvesztésen szintén ez idő tájt áteső irodalom nyújt mintát a film számára. Az irodalmi minta ebben a folyamatban természetesen nem kizárólagos, de nem is elhanyagolható. Különösen akkor, ha az 1945 utáni korszak belső szakaszhatárait tekintjük, az - ahogy Bódy nevezi - "átkötéseket", amelyek tehát feltűnően gyakran és meggyőző művészi erővel "az irodalom bevonásával" valósulnak meg.
Film és irodalom kulturális funkciójának szerepváltása, e szerepváltás egymásra utaltsága mellett (4) érdemes megvizsgálni tehát az együttmozgás hátterét, az 1945 utáni magyar film és irodalom lehetséges formatörténeti kapcsolatait. A kulturális funkció vizsgálatához hasonlóan egy ilyen áttekintésnek sem szükséges az adaptációkra korlátozódnia, hiszen az irodalom és a film (ahogy a képzőművészet vagy a zene) szemléleti és formai újításai közvetett módon is hathatnak egymásra. E kapcsolat kétségtelenül kitüntetett, ám korántsem kizárólagos pontjai az adaptációk. Az általam képviselt formatörténeti szempont ezért megfordítja a vizsgálat irányát: nem az adaptációkból, illetve az adaptációs megoldásokból vonok le következtetéseket film és irodalom kapcsolatáról, hanem közös formatörténeti jegyeik alapján keresem köztük a kapcsolódási pontokat. Így az alábbi vázlatos áttekintésnek nem az adaptáció fogalma, illetve az adaptációk korpusza a tárgya, hanem a magyar film- és irodalomtörténet formai és szemléleti párhuzamai és összefüggései.
Kulcsár Szabó Ernő
A magyar irodalom története, 1945-1991 (5) című monográfiájában négy poétikatörténeti korszakot különít el egymástól. Az első az ötvenes-hatvanas évek metonimikus, a második az előbbivel részben párhuzamosan, a hatvanas-hetvenes években zajló, s a már készülő poétikai fordulatot előlegező metaforikus forma. Az "új nyelvi magatartást" megteremtő harmadik szakaszt a hetvenes-nyolcvanas évek posztmodern és "új érzékenység" fogalmával leírt "szövegirodalmával" azonosítja, és a
Termelési regény 1979-es megjelenéséhez köti, míg az értelmezők más része ugyanennek a folyamatnak a vég-, illetve csúcspontját, 1986-ot jelöli meg korszakküszöbként, azaz a
Bevezetés a szépirodalomba és az
Emlékiratok könyve kiadásának évét.
(6) S végül negyedikként a szerző a szövegirodalmi beállítottság nyolcvanas-kilencvenes évekbeli fejleményeire utal, a hagyományos elbeszélési formák és "valóságleképezés" visszavételére, a konvenciókat újraíró és egyúttal azokon túlmutató művekre, amit - Bódy kifejezését kölcsönvéve - összefüggésbe hozhatunk az "új narrativitás" forgalmával
(7) . (A könyv megírásakor még csak sejthető folyamat körülírását több, az utóbbi években megjelent regény is igazolja, mindenekelőtt a prózafordulat főszereplőinek újabb opus magnuma, Esterházy Péter
Harmonia Calestise és "melléklete", a
Javított kiadás, valamint Nádas Péter
Párhuzamos történetek című regénye.) Kulcsár Szabó periodizációja és a korszakok formai leírása, kiegészítve az utóbbi évek irodalomtörténeti tanulmányainak egyes szerzőkről és művekről szóló megállapításaival, számos összefüggést vet fel a magyar film formatörténeti folyamataival, pontosabban szakaszhatáraival
