A Műemlékvédelem táguló körei1
A népi műemlékek védelmét a huszonegyedik század elején magától értetődő kulturális feladatnak tekintjük. Ugyanezt a megállapítást nem írhattuk volna le hatvan, vagy akár negyven évvel ezelőtt sem. A falusi és kisvárosi épületek védelmét először kimondó 1949-es törvényerejű rendelet születése kapcsán sokakban merült fel a kétely, miként lesz lehetséges a nagy építészeti alkotások számára létrehozott módszereket az országszerte százezrével található primitív paraszthajlékok megóvásának gyakorlatával összeegyeztetni (DERCSÉNYI 1980: 200).2 Holott a népi építészet felfedezése és elfogadása nem az utolsó állomása volt a szélesedő múlttiszteletnek.
Utána a szecesszió évtizedekig gipszarchitektúrának csúfolt alkotásai, leselejtezett ipari csarnokok és munkásbarakkok, a korai modern, sőt a hatvanas évek neomodern irodaházai kértek és kaptak bebocsátást a kulturális örökség intézményrendszerébe.3 De magán a vidéki értékvédelmen belül is szembeötlő a változás, a műfaji paletta szélesedése (lásd: SÁRI 2006).
A kulturális örökség térhódítása a 19. században megalkotott műemlékvédelmi intézményrendszert is válaszút elé állítja. Ahogy Françoise Choay fogalmazott, a műemléki értékek inflációjának korát éljük (CHOHAY 1998).4 A kihívásokra választ kereső szakemberek körében az utóbbi másfél évtizedben varázsszóként terjedt el egy új kifejezés, a „műemlékvédelem társadalmasodása”. A meglehetősen diffúz fogalom röviden úgy jellemezhető, hogy a történeti értékek felfedezésében, kanonizálásában és megóvásában a korábbi, főként műszaki-művészettörténeti szemléletet egy szélesebb társadalmi párbeszéd váltja fel. Ennek az igénynek kíván jogi keretet nyújtani a „helyi értékvédelem”, amely a listás ingatlanokkal szemben rugalmasabb keretet biztosít a lokális közösségeknek saját építészeti múltjuk megőrzéséhez (OROSZ 1998, 2002).
A vidék kulturális örökségalkotása azonban messze túlmutat a jog hatáskörén. Ha egy-egy településkép örökségét értelmezni kívánjuk, nem elégedhetünk meg a hivatalosan szereplő ingatlanok tanulmányozásával. Ezek gyakran elszigetelten állnak egy-egy teljesen arculatát vesztett község központjában. Akaratuk ellenére nemcsak a meghaladott múltat testesítik meg, de a műemlékes gondolkodás és a közízlés közötti különbséget is. Máshol kulturális értékként fel nem fedezve maradtak fenn történeti településképek. A kulturális örökség tehát komplexebb, a szélesen vett társadalmi környezetet figyelembe vevő szociológiai látásmódot igényel, olyan látásmódot, amely észrevenni képes a kulturális örökség intézményi keretein kívüli mozgásokat is.
A könyv felépítése
(1) A könyv mindenekelőtt arra a kérdésre keresi a választ, vajon a vidéki Magyarországon miként működik a kulturális örökségalkotás folyamata, és mindez milyen viszonyban áll az épített környezet alakulásának általános folyamataival? A kérdésből adódóan több tudományterület eredményeit kellett összeegyeztetni, így a szociológiai mellett a történettudomány, a néprajz és az építészettörténet is helyet kapott. Mindenekelőtt az örökségalkotás folyamatának elméleti alapjait kellett tisztázni, azt a határt megkeresni, ahol a társadalom és az épített környezet spontán folyamataiba belép a kulturális örökségalkotás.
(2) A formaképződés általános modellje: A fogalmi apparátus alapjául választott, Hajnal István megalkotta formaképődés nem tartozik a gyakran hivatkozott fogalmak közé. Annak ellenére, hogy léteznek a szociológia mai felfogásához közelebb álló fogalmak is, mint pl. a Durkheimnél felbukkanó morfológiai tény vagy a Simmel leírta térképződés, a kutatási kérdés megválaszolásához Hajnal személete bizonyult a leggyümölcsözőbbnek. Ő ugyanis nem egyszerűen a társadalmi jelenségek háttereként kezeli az anyagi formákat, hanem azok szerves részeként.
(3) A kulturális örökség: Hajnal István formaképződés-elmélete nem terjedt, nem terjedhetett ki a kulturális örökségalkotás folyamataira. Ennek oka, hogy a kulturális örökségalkotás éppen ott kezdődhet el, ahol a lassú századok folytonossága megszakad, és a tradíciók elveszítik szabályozó erejüket. Mindez akkor következik be, ha a változások olyan sebességet érnek el, amelyhez a korábbi településszövet csak jelentős roncsolódásokkal képes alkalmazkodni. Mindez az emlékezet radikális átformálódásához, végső soron a tradíció helyekbe költözéséhez vezet el (NORA 1989: 140).
(4) Útban egy elméleti modell felé: A kulturális örökségalkotás utóbbi évtizedekben megélénkülő diskurzusából és Hajnal István történetszociológiai munkáiból kiindulva a kutatás saját fogalmi keretet alkotott. A spontán formaképződés nagy vonalakban megfeleltethető a hajnaliánus modellnek, míg a kulturális örökségen belül további két forma, a nosztalgikus és a megőrző örökségalkotás volt elkülöníthető. A kutatás empirikus adatainak értelmezése, tehát maga az örökségalkotási modell, e fogalmi apparátusból építkezik, ezt gondolja tovább és fejti ki részletesen.
(5) A vidék történeti építészetének felbomlása: Noha a népi építészetről ma már igen széleskörű ismereteink vannak, viszonylag keveset tudunk annak felbomlásáról. Szükséges volt tehát főbb vonalakban áttekinteni, melyek voltak azok a településszerkezeti és építészeti változások, amelyek az elmúlt évtizedekben gyökeresen átformálták a vidéki települések zömét.
(6) Vizsgálati módszerek. A kiválasztott települések egymástól távol fekszenek, és igen különböző történeti szituációban fejlődtek. A terepi felmérések során egyrészt a történetileg meghatározott építészeti környezet feltárása, másrészt az ezen környezethez fűződő lakossági vélemények összegyűjtése volt a cél. Ennek érdekében térképeket, fejlesztési dokumentumokat, archív fotókat kellett összegyűjteni, dokumentált terepbejárások, interjúk, valamint egy kérdőíves adatfelvételre is sor került.
(7-9) Esettanulmányok: Nagykarácsony, Sukoró, Tiszafüred. Az esettanulmányok egységes felépítést követnek. Az első két rész a településformák-társadalomformák morfológiai együttjárásait rekonstruálja a török kortól napjainkig. A tág időhatárt az tette szükségessé, hogy a vizsgált három helyszínen a mai építészeti örökség alapvonásai egészen a 18. század kezdetéig nyúlnak vissza. Az áttekintésben kronológiai rendben haladva tárulkoznak fel a nagy társadalmi változások, azok kölcsönhatásai az építészeti formákkal. Mivel a szakirodalom az 1945-ös évet éles cezúraként kezeli, a morfológiai leírások is háború előtti és háború utáni részekre oszlanak. Az esettanulmányok harmadik egysége a kérdőívre adott válaszok főbb eloszlásait ismerteti.
(10) Az esettanulmányok összevetése. Az esettanulmányokban feltárt összefüggések összevetésekor a leírások nomotetikus törvényszerűségei bontakoznak ki. A kronologikus szemléletet megtartva, az empirikus ismeretek kínálta összehasonlítási szempontok mentén tekintettem át a három település társadalom- és építéstörténetét. A szerkezeti viszonyok történeti alakulását ezek szerint az expanzió, a központok differenciálódása, az utcásodás és a természeti elidegenedés folyamatai jellemzik. A lakóházak esetében pedig a falusi társadalom orientációjának változása került a középpontba. Így a korai rendies mintakövetést a huszadik században felváltja az urbanizációs törekvés, amelynek korai, háború előtti formái még megtartották a kapcsolatot a paraszti múlttal, míg szocialista változata teljesen szakított azzal.
(11) Az örökségalkotás modellje. Az örökségalkotás modellje a spontán formaképződésből indul ki. Összefüggésbe hozza azt a társadalmi változás dinamikájával, s ennek segítségével indokolja a települési örökség alakulásának sorsát. Miközben a lassan alakuló társadalmakban a formaszerkezeteknek elegendő ideje marad az alkalmazkodásra, addig a második világháború után felgyorsult világban a spontán folyamatok egyre kevésbé képesek fenntartani a településkép egységét. A falvakban is megjelenik a „történetiség” fogalma, amellyel párhuzamosan a kulturális örökségalkotási mechanizmusok nyernek több-kevesebb teret. A három helyszín ennek a múltértelmezési folyamatnak eltérő lépcsőfokait testesíti meg. Nagykarácsony konzervatív ízlésvilága a legutóbbi évekig képes volt az építészeti örökséget a maga történeti dinamikájában ápolni és fejleszteni. A gyors modernizációs pályára lépő Tiszafüreden a jelen kihívásai szinte teljesen maguk alá temették a történeti települést, különösen annak falusias hagyatékát. Végül Sukorón a posztmodern viszonyulás jelenléte mutatható ki, ahol az erős konjunkturális felfutás a megőrző és a nosztalgikus örökségalkotásnak is helyet biztosít.
