A külföldön töltött tanulmányi évei után hazatérő Bél Mátyás (1684–1749) tudományos munkásságát elsősorban a magyar irodalom és nyelv történetének kutatása, nyelvünk rokonságának feltérképezése jellemezte. A tudós figyelme azután az 1710-es évek vége felé egy általánosabb és sokkal nagyobb ívű téma: hazánk gazdasági, történeti, földrajzi leírása felé fordult. A nyelvtudományi kutatásokat feladva belefogott a Notitia megírásába. Számtalan, nyelv- és irodalomtörténeti megfigyelését beledolgozta utóbb e műbe, önálló tanulmányként e tárgyban csak két kiadványt jelentetett meg: az elsőt 1718-ban, Lipcsében, A régi hun-szkíta írásról címmel, a másodikat és egyben utolsót 1734-ben, Berlinben.
E kötet Bél Mátyás két, nyelvtörténettel, nyelvhasonlítással foglalkozó művét és az azokat bevezető rövid tanulmányokat foglalja magába. Az első, a Héber–magyar etimológiai szótár nyelvünk eredetére, rokonságára keres választ. A tudós nem adta ki e művét, feltehetően maga is befejezetlennek érezte. Nem kérhetjük rajta számon azt az ismeretanyagot, amelyet az azóta eltelt évszázadok során, egyre fejlettebb módszerekkel és egyre több forrás alapján, egyre pontosabban halmoztak fel tudósgenerációk. E műre úgy tekinthetünk, mint kezdeti kísérletre nyelvünk rokonságának meghatározására. A másik, rövidebb tanulmány, amely A különös magyar nyelv címmel jelent meg a kor egyik legrangosabb tudományos folyóiratában, a magyart az indoeurópai nyelvekkel hasonlítja össze. Cáfolat ez G. W. Leibniz nyelvelméletére, amely a hun nyelvet a szlávval, a magyart a finnel tartotta rokonnak.
A szövegkiadások és a hozzá tartozó tanulmányok Tarnai Andor emlékének kívánnak emléket állítani: a kötet szerzője egyetemista éveiben kapta még meg azokat a forrásokat, amelyek most napvilágot látnak. Az akkor készült átírásokhoz fűzött, apró betűs megjegyzései mind a kéziratok kiadásába, mind a tanulmányokba beépültek, láthatatlanul is javítva-jobbítva a szövegeket – csaknem negyedszázad elmúltával is.
