A magát következetesen marxista történésznek nevezõ Eric Hobsbawm napjaink egyik legismertebb brit történésze. A több mint fél évszázados pályát maga mögött tudó Hobsbawm angolul 1998-ban megjelent gyûjteményes kötetébe azokat az elméleti írásait válogatta össze, amelyeket saját ars poeticanak tekint. Az írások megjelenési idejüket tekintve a huszadik század utolsó harmadát fogják át, s elsõsorban konferenciákon vagy tudományos tanácskozásokon elhangzott elõadások írott változatai, de találunk köztük néhány recenziót, vagy Festschriftekbe írt cikkeket. Utóbbiról az elõszóban így ír Hobsbawm: „azokba a sajátos tudományos temetõkbe írt cikk, amelyet Festschriften, vagy tanulmánykötet formájában nyújtanak át a kollégák egy tudós társuknak valamilyen ünnep alkalmából, vagy tiszteletük jeléül.” (11. o.) A huszonegy cikk mintegy negyede e kötetben jelent meg elõször nyomtatásban, többségében azonban utánközlések, amelyeket szerzõjük kissé átdolgozva bocsát a nagyközönség elé. Az egyes tanulmányok elé a szerzõ rövid ismertetõt illesztett, amelybõl kiderül, hogy eredetileg mikor, milyen alkalomból készült a szöveg. A kötet magyar kiadásához Hobsbawmnak egy 2004-ben elhangzott elõadását is csatolták utószó gyanánt.
A kötet elõszavában Hobsbawm elmondja, hogy manapság a filozófia iránt kevésbé fogékony történészek sem kerülhetik meg, hogy szakmájukról gondolkodjanak. Ráadásul egy idõ után a történészek maguk is hajlamosabbak összegzõ elméleti fejtegetésekkel állni a közönség elé, mint „a primer források dús mezején legelni, vagy éppen egymás publikációin kérõdzni” (7. o.). A kötetbe gyûjtött írásait három csoportba sorolja. Egyrészt azt vizsgálja, hogy a politika és a társadalom miképpen hasznosítja, illetve él vissza a történettudománnyal, miközben az a világ megismeréséhez illetve megváltoztatásához kíván hozzájárulni. Másrészt a történészek és más tudományok kutatói közt lezajlott vitákat ismerteti: olyan történetírói irányzatok és divatok kerülnek itt szóba, mint a kliometria vagy a posztmodern. Harmadrészt saját történészi munkájáról, azaz a történeti interpretációról ír, feltárva, hogy írásai mennyire viselik magukon szerzõjük személyiségét. Mint a mondottakból kiderül – de az egyértelmûség kedvéért az elõszó folytatásában nyíltan megvallásra is kerül – Hobsbawm ismeretelméleti szempontból a hagyományos történetírói iskola képviselõje, azaz meggyõzõdése, hogy a múlt racionálisan megismerhetõ és megérthetõ. Éppen ezért szemben áll a múltat megismerhetetlennek, a történelmet pedig elméleti konstrukciónak tekintõ relativistákkal, akik szerint a különbözõ történeti szövegek egyenrangúak. A meglepõen provokatív hangú és szellemes Hobsbawm azt ajánlja nekik, hogy bátran álljanak elõ elméletükkel bírósági tárgyalásokon, vagy legalábbis a hitleri holokauszt létezését kérdõjelezzék meg. Ezek után Hobsbawm elmondja, hogy õ magát marxistának tartja, amennyiben Marx mûvei jelentették neki az indíttatást, hogy az egyébként számára unalmas iskolai diszciplínának, a történelemnek váljon kutatójává. Nem felejti el azonban megemlíteni, hogy noha õ szerkesztette Marx és Engels összegyûjtött mûveinek angol kiadását, a Szovjetunióban egyetlen könyve sem jelenhetett meg, és az Age of Extrems (magyarul A szélsõségek kora címen jelent meg 1998-ban) címû munkájának megjelentetését egyetlen francia kiadó sem vállalja.
A kötet elsõ írása a Közép-Európai Egyetem egyik tanévnyitóján hangzott el. Itt Hobsbawm a közép-európaiságról és az értelmiségi szereprõl vallja meg nézeteit. Az elõadás bevezetéseként az 1917-ben az egyiptomi Alexandriában született Hobsbawm önmaga identitását úgy jellemzi, mint olyan közép-európai zsidó család fiáét, amely két generációval korábban Varsóból, Bécsbõl és Mostarból került Londonba. Ezek után a változó határok közt élõ Közép-Európáról beszél mint Európa elmaradott régiójáról, amelynek nem sok esélyt jósol a felzárkózásra. Éppen ezért különösen óva inti a közép-európaiakat a radikalizmustól, mely – mivel nem valószínû, hogy egyhamar balról érkezne – feltehetõleg nacionalista húrokat fog pengetni. Hitet tesz amellett, hogy a történész köteles tényekkel helyesbíteni a nemzeti mítoszokat és politikai hazugságokat, még ha ez nem is népszerû feladat. (Példaként Pakisztánt, Törökországot, Izraelt, Horvátországot és Csehországot hozza fel.) Végezetül arra hívja fel a hallgatóság soraiban ülõ egyetemisták figyelmét, hogy ne felejtsék el, hogy õk kiemelkednek az átlagemberek közül: tekintélyesebbek lesznek náluk, jobb fizetéssel és több felelõsséggel. Hobsbawm hangsúlyozza, hogy a társadalom nem a kisebbségért van, és hogy az olyan társadalom, amely nem a hétköznapi embereknek nyit teret, szerinte nem érdemes a tartós fennmaradásra. Mindezt vallja azzal együtt is, hogy véleménye szerint „az átlagemberek […] nem különösebben okosak vagy érdekesek (kivételt jelentenek persze azok, akikbe beleszeretünk).” (21. o.) Egyébként Hobsbawm az átlagos képességû egyetemistákról ugyanígy vélekedik.
A második, harmadik és negyedik szöveg a történész múlthoz, jelenhez és jövõhöz való viszonyáról szól. A múlt tudata címû problémafelvetõ esszében nem rendszerezett válaszokat akar adni, hanem inkább kérdéseket akar feltenni akkor is, amikor eszünkbe sem jut kérdezni. Arra kíváncsi, hogy a társadalom hogyan használja a múltat mint legitimációs forrást: hogyan hivatkoznak egy-egy újítás bevezetésekor a tradicionalisták a régi hagyományok megújítására, illetve a reformerek a forradalmian új dolgok hasznára. A harmadik szöveg címe azt kérdést teszi fel, hogy mit mondhat el nekünk a történelem a jelenkori társadalomról? Hobsbawm szerint a történésztõl nem lehet egyértelmû elõrejelzéseket elvárni. Ezzel szemben két dolgot mégiscsak tehet és tennie is kell a történésznek: egyrészt fel kell hívnia a figyelmet a jelen és a múlt egyes eseményeinek hasonlóságaira és különbségeire, másrészt kötelessége fellépnie az ideológiai célú múlthamisítás, mítoszalkotás ellen. Azt mindenesetre megtudhatjuk, hogy „kézenfekvõ okokból a viktoriánus idõkben nem mûveltek szadomazo-praktikákat motoros bõrruhában.” (42. o.) A történelem és a jövõ viszonyát fejtegetõ írásában Hobsbawm egyértelmûen hitet tesz amellett, hogy mivel a történeti folyamatok maguk is a múltból a jövõbe tartanak, a történészek teljes joggal fordulnak a jövõ felé is, még ha más módon is, mint a múlt felé. Szerinte a történész munkájához feltétlenül hozzátartozik a jövõ prognosztizálása, amiben leginkább nem az elõrejelezhetetlen véletlenek, hanem inkább saját jövõre vonatkozó vágyaik korlátozzák õket, meg persze a csalódástól való félelmeik. Hobsbawm szerint azonban nem egyes események megjóslását kell várni a történésztõl, hanem a jövõbe mutató trendek felismerését. A prognosztizáló történész ugyanis legfeljebb a „mi várható?” kérdésre válaszolhat, de semmiképpen sem a „mikor fog történni?” kérdésre. Emellett legfeljebb alternatív forgatókönyveket vázolhat fel. Ezután az 1917-es orosz forradalommal kapcsolatosan mutatja be a prognózis módszereit. (Különösen érdekes amint Lenin „politikai szörftechnikáját” elemzi.) Végezetül arra emlékeztet, hogy döntéseink meghozatalakor teljesen természetes, hogy nem csupán a jelen állapotaiból próbáljuk meghatározni pillanatnyi cselekvéseinket, hanem a múltbéli tapasztalataink segítségével is. Márpedig a történészek lennének a múltbéli társadalmi tapasztalatok hivatott tudói!
Az ötödik szövegben azt tekinti át Hobsbawm, hogy létezik-e fejlõdés a történettudományban? Miután megállapítja, hogy a történelem félúton található a nyilvánvalóan fejlõdõ természettudományok és az újabb nézõpontokat vagy éppen újabb megfogalmazásokat alkalmazó irodalomtudomány és filozófia között, áttekinti a tizenkilencedik század végétõl eltelt mintegy három nemzedéknyi idõben a történettudomány történetét. E változás legnagyobb erényét a társadalomtudományokkal való szorosabb kapcsolatok kialakulásában és a kutatási témák kiszélesedésében látja. Végül pedig azt fogalmazza meg programként, hogy a történettudománynak a széttartó érdekesség-kutatástól lassan vissza kell térnie a nagy kérdések megválaszolásához. Olyanokhoz például, hogy miért Európa lett az a legfejlettebb térség, amely gyarmatosította a Földet?
A társadalomtörténettõl a társadalom történetéig címû írás azt a folyamatot mutatja be, ahogy a társadalomtörténet helyet kér a történettudomány egyik formájaként, s közben újra és újra megtermékenyül a társtudományok kutatásaitól. Hobsbawm hangsúlyozza, hogy a társadalomtörténet nem a történelem egyik részterületének vizsgálata, ahogyan mondjuk a hadtörténet vagy a gazdaságtörténet, hanem olyan totális történelem, amely nem a híres emberek nagy tetteinek ismertetésében látja a történetírás feladatát, hanem a társadalom egészének szemszögébõl ismerteti a múlt eseményeit. Miután összefoglalja az 1970-ig tartó kutatások fõ irányait, programot is kínál a további kutatásnak: követendõ példaként Ibn Khaldúnt, Marxot és Marc Blochot emelve ki, elutasítja a mechanikus (és kvantitatív) megközelítési módokat.
A kötet hetedik és nyolcadik tanulmánya a Történészek és a közgazdászok I-II. címet viseli. Hobsbawm ezen írásaiban a közgazdaság-tudomány és a gazdaságtörténet közös pontjait tekinti át. Arra keres választ, hogy mit várhat a történész a közgazdaság-tudománytól, illetve mit kaphat a közgazdász a történettudománytól? Az írás második része a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában elterjedt kliometrikus új gazdaságtörténeti irányzat (new economic history) elleni vitairat. Hobsbawm azért támadja ezt az irányzatot. mert annak módszerei csak bizonyos specifikus kérdések megválaszolására alkalmasak, hiszen következtetéseikhez adatsorokat igényelnek.
A pártosságról cím alatt arról olvashatunk, hogy milyen jellegû elkötelezettségek határozhatják meg a tudóst, s ezek egyértelmûen károsak-e? Hobsbawm egyrészt hitet tesz amellett, hogy azok a tudományos állítások, amelyek egyértelmûen cáfolhatók, azok függetlenül attól, hogy ki és miért tette, megcáfolandók. Azonban például az elméletek szintjén nem mindig könnyû a döntés. Hobsbawm a hasznos pártosság fogalmát is felveti: amikor bizonyos kutatások a tudós elkötelezettsége miatt indulnak el. A fejezet egyik legérdekesebb része, ahol a széttöredezett tudomány mûködésérõl beszél. (Feltehetõleg tévesen a 161. oldalon Nemzetek jóléte címmel fordították Adam Smith klasszikus mûvét, melyet magyarra Nemzetek gazdagsága címen szoktunk visszaadni.)
A kötet közepén található három szöveg a marxizmusról szól. A tizedik és a tizenegyedik szöveg azt vizsgálja, hogy a Ranke nyomán kialakult akadémikus történetírás sáncai mögé hogyan veszi be magát lassanként a marxizmus. Hobsbawm az akadémikus történetírás kritikai igényességét elismeri, de egyúttal kárhoztatja is szintézisre való képtelensége miatt. Ezután hét pontban azt is összegyûjti, hogy mik tekinthetõk a vulgármarxizmus alapelveinek, amelyek tulajdonképpen leegyszerûsített vagy eltorzított utánzatai a valódi marxizmusnak. Egyúttal azonban arra is rámutat, hogy Marx írásai sem szentek: azok többnyire eredeti megközelítésük illetve néhány jó megfigyelésük miatt méltóak követésre. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a marxista kutatás nem áll szemben a nem marxistával vagy az egyenesen antimarxistával, csupán egy más megközelítésmódot jelent. Különösen pedig annak örül Hobsbawm, hogy a marxista megközelítés lassanként, de felszívódott a történetírásba: azokéba is, akik egyáltalán nem tekinthetõk marxistának. A tizenkettedik szöveg az antropológus Eric Wolf Európa és a történelem nélküli népek címû szintézisét méltatja. E mûvet azért emeli ki Hobsbawm, mert a Föld egészének történetét 1400-tól a huszadik századig összefoglaló munka nemcsak grandiózus vállalkozás, hanem egyúttal a marxista megközelítés nagyszabású iskolapéldája is.
A következõ négy írás ugyancsak historiográfia: a tizenharmadik a nagyhatású francia történetírói iskola, az Annales hatását vizsgálja a brit történettudományra, a tizennegyedik az elbeszélõ történetírás újjáéledésérõl szól, a tizenötödik a posztmodernrõl, a tizenhatodik pedig a Történelem „odalentrõl” címet kapta. Az Annales kör hatásáról írt cikkében Hobsbawm elismeréssel adózik az új francia történetírásnak, különösen pedig Blochnak és Braudelnek. A brit történettudomány szimpátiáját azzal magyarázza, hogy kezdetben az Annales gazdasági és társadalmi érdeklõdése éppen egybecsengett a Past and Present folyóirat köré gyûlt brit marxista történetírók érdeklõdésével, majd pedig amikor az Annales a mentalitások felé fordult, akkor arra pedig a Peter Burke nevével fémjelezhetõ kulturális antropológia volt érzékeny. Ezzel együtt Hobsbawm nem hallgatja el, hogy míg a korai Annales-ra õk úgy tekintettek, mint a hasonlóan helyes, de más úton járó elõdökre, addig véleménye szerint a brit kulturális antropológia annyival jobb a francia mentalitástörténetnél, hogy a lényegi kérdésekkel foglalkozik, ráadásul nem bizonytalan freudista alapokról. Az elbeszélõ történet újjáéledése címû cikkében Hobsbawm Lawrence Stone-nak egy a Past and Presentben megjelent esszéjét vitatja. Hobsbawm ugyanis a történettudomány elfordulását az eseménytörténettõl, s ezzel párhuzamosan a gazdaság- és társadalomtörténet, majd a számos újabb kutatási téma felé fordulást nem érzi zsákutcának, hanem helyénvaló sokszínûségnek. Így a politika-, vallás- és eszmetörténet elbeszéléseihez való visszafordulást sem a korábbi, helyes útra való visszatérésnek látja, mivel a bekövetkezett lépték- és nézõpontváltások Hobsbawm szerint nem válnak semmissé, hanem gazdagítják a történetírást.
A Posztmodern az õserdõben címû írásában Richard Price antropológus posztmodern módszertannal megírt könyvét kritizálja. Hobsbawm szerint a téma érdekes, a szerzõben megvan a kitartás és az adottság, a munka mégis értékelhetetlen, mivel a posztmodern elvekhez való ragaszkodása miatt – az elfogulatlanság jegyében – ismereteit nem strukturálja, kérdéseket nem tesz fel, és így válaszokat sem keres.
A Történelem „odalentrõl” címû szöveg a kisemberek története (grassroots history) egyik úttörõ kutatójának, George Rudének állít emléket. (A „történelem odalentrõl” kifejezés helyett inkább az „alulnézetbõl” szót használná a recenzens.) Hobsbawm rámutat, hogy a kisemberek egyrészt a tömegek politikai megjelenésével kezdtek érdekessé válni, másrészt régi források új felhasználásával vagy új forrástípusok megjelenésével váltak kutathatóvá. E forrástípusok (például az oral history) kritikájának azonban még nem mindig van kidolgozott szabályrendszere. Hobsbawm példaként említi a magyar Hanák Péternek az elsõ világháborús frontokról küldött népi leveleken végzett kutatásait. Hobsbawm a történész munkájának elengedhetetlen feltételeként jelöli meg a tudást (példaként a fogalmak korabeli jelentésének a tudását illetve a tények ellenõrzésének képességét hozza fel), a fantáziát és a rendszerezõ képességet. A kisemberek történetének kutatásától azt reméli, hogy segít válaszokat találni a hétköznapiságban gyökerezõ olyan kérdésekre, amelyek „fentrõl” nem látszanak.
A tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik szöveg a szintézisalkotás problémáját járja körül. Ezek közül az elsõ írás Európa, a második a huszadik század mint jelenkor, a harmadik az orosz forradalom történetével foglalkozik. Az Európa történetével foglalkozó írás egyrészt arra keres választ, vajon lehet-e egy kontinensnek története, s ha igen hogyan? Másrészt azt tekinti át, hogy mikor és miként alakult Európa definíciója. Harmadrészt arra kérdez rá, hogy miért épp Ázsia nyugati félszigetét tekintjük önálló kontinensnek? Végül pedig azt a problémát veti fel, hogy vajon hol lesz Európa történetének helye a világtörténelemben egy poszt-európai században? A jelenkor történetével foglalkozó részben arról elmélkedik, hogy milyen hátrányai és elõnyei vannak annak, ha a történész olyan korszak történetét írja meg, amelyet maga végigélt. (Megtudjuk, hogy az elsõ világháborútól a keleti blokk megszûnéséig tartó „rövid huszadik század” fogalmát magyar barátjától, Berend T. Ivántól vette át.) A jelenkortörténet írásával kapcsolatban Hobsbawm saját tapasztalatairól számol be amikor elmondja, hogy a huszadik század történetét egészen más perspektívából látta, amikor még 1989 elõtt megtervezte az errõl szóló kötet szerkezetét, mint a keleti blokk szétesése után, amikor megírta azt. Hobsbawm rámutat, hogy ilyen jellegû hirtelen perspektívaváltásokat csak a kortárs, a jelenkortörténet írója kénytelen megélni, az utókor történésze nem. Végül egészen személyes vallomást tesz, amikor elmondja, hogy élete nagy részét egy meg nem valósult reménynek, egy bukott ügynek szentelte: az októberi forradalom által elindított kommunizmusnak. Ezzel kapcsolatban – szkeptikusan ugyan, de – barátját, Reinhard Kosellecket idézi: „Rövid távon talán a gyõztesek csinálják a történelmet. Hosszú távon a vesztesek sokkal többet megértenek abból, ami történt.” (266. o.) (Megjegyeznénk, hogy a 261. oldalon a szerkesztõk lapalji jegyzetében az Ernest Gellner halálozási adataként megadott 1975 nyilvánvalóan téves, hiszen Hobsbawm éppen arról ír, hogy Gellner a nyolcvanas évek végén járt a Szovjetunióban.) Hobsbawm a Képesek vagyunk-e az orosz forradalom történetének megírására? címû elõadásában a hipotetikus történetírás problémáját boncolgatja. A címben feltett kérdésre azt a választ adja, hogy nyilvánvalóan igen, ahogyan Isaac Deutscher Trockij-életrajza is bizonyítja. Viszont egyértelmûen nemmel válaszol, ha a kérdést úgy értjük, hogy megírható-e bárminek is a végleges története. Mégpedig azért nem, mert minden nemzedék új kérdéseket tesz fel a múltnak, ezért újra és újra meg kell írni a már megírt témákat – ha egyáltalán azok érdekesek még. A hipotetikus történelemmel (azaz a „mi lett volna, ha…?” típusú kérdésekkel) kapcsolatban Hobsbawm úgy érvel, hogy „lehetetlen, hogy bekövetkezett történeti események forrásai alapján válaszoljunk ezekre a kérdésekre, mivel azok be nem következett eseményekre vonatkoznak.” (270. o.)
A kötet huszadik írása, a Barbarizmus: kezelési útmutató címet viseli. Az eredetileg elõadásként elhangzott szöveg azt fejtegeti, hogy a huszadik század lejjebb csúszott a civilizáltság felõl a barbárság irányába. Az alaptézis szerint a minden embert egyenlõnek és boldogságra törekvésében nem akadályozhatónak tekintõ felvilágosodás elveihez képest történt visszalépés. A huszadik századi barbarizmust bemutató esszé, mely szerint Európa hanyatlása az elsõ világháborúval kezdõdött, példaként említi a civilek ellen vívott háborúkat és a terrorizmust, az állami önkényt és erõszakot, az újra alkalmazott kínvallatást, illetve azt, hogy ehhez képest a tizenkilencedik században milyen erkölcsi felháborodáshoz vezetett a Dreyfus-ügy. Hobsbawm szerint a kisiklás elõbb azzal erõsödött fel, hogy az elsõ világháború után olyan ideológiák kerültek hatalomra, amelyek elutasították a felvilágosodás (és teszi hozzá a recenzens: a kereszténység) értékeit, majd a hidegháború õrülete is fokozta a barbarizmust, végül az anarchikus állami viszonyok engedték szabadjára (például az egykori Jugoszlávia területén).
A kötet utolsó tanulmánya a posztmodern relativizmussal vitatkozik. A cikk az érintettek emlékezete és a hideg történetírás ellentétének problematikáját feszegeti a háborús kegyetlenkedések és népirtások kapcsán. A probléma lényege, hogy a történetírás mint tudomány nem az emlékezést, az ítélkezést vagy a politikát szolgálja, még akkor se, ha egyesek ezt várnák el tõle. Hobsbawm arra hívja fel a figyelmet, hogy a történészek feladata csak annyi lehet, hogy napvilágra hozzák a tényeket, helyesbítsék a tévedéseket, és cáfolják a hazugságokat. A szerzõ szavaival: „manapság valószínûleg a történeti anakronizmusok kétkedõ bírálata a legfontosabb útja annak, ahogy a történész közösségi felelõsségét gyakorolja.” (302. o.) E szempontból tartja veszélyesnek a relativizálást. Hobsbawm végül hitet tesz az elkötelezetlen, azaz univerzálisan érvényes elemzés mellett, mert csak így látja garantálhatónak mások megértését.
A kötet magyar kiadásához utószóként illesztette a kiadó a Marc Bloch híres tanulmányára utaló A történetírás védelmében címû írást, mely Hobsbawm egy 2004-ben tartott elõadásának címe. Ebben a szövegben Hobsbawm – marxista alapokról – ismét hitet tesz amellett, hogy a világ megérthetõ a történetírás által. Egyúttal arra hívja fel a történészeket, hogy alkossanak szövetséget a relativizmussal szemben. Továbbá azt javasolja, hogy a történetírás térjen vissza azon igényéhez, hogy a világ egészének összefüggéseit akarja megmagyarázni.
A kötetet letéve azt mondhatjuk, hogy Hobsbawmot olvasni nemcsak azért érdemes, mert rendkívül gondolatgazdag és olvasmányos, vagy mert vállalható baloldali (marxista) gondolkodó, hanem azért is, mert egy bizonyos intellektuális szint felett – és többnyire ez az átlagos egyetemista számára is elérhetõ – rendkívül szórakoztató. Még akkor is, ha a kötet zavaró fordítási/nyelvhelyességi hibái és a korrektúra hiánya miatt újra és újra sérül nyelvi komfortérzetünk. A szöveghez fûzött magyarázó jegyzetekért és a kötet végén található névmutatóért azonban dicséret illeti a szerkesztõt.
Paksa Rudolf