Heidegger a mű egész gondolatmenetét mintegy dióhéjba szorító bevezetésében (A lét értelmére irányuló kérdés felvetése) világosan tisztázza, miről is szól a Lét és idő. Arról, hogy a filozófusok kétezer éven keresztül összekeverték, nem pontosították, mi a különbség a létező és a lét között. A létezők létével, meghatározott létszférák létszerűségével foglalkoztak, fel sem vetették a kérdést, mi maga a lét, mi az értelme. Hogy magát a kérdést felvethesse, megformulázhassa, Heideggernek hatalmas filozófia-történeti destrukcióra van szüksége, Platónig és Arisztotelészig kell visszamennie, ahol a létre irányuló kérdés először kavarodott meg. A ragyogónál ragyogóbb problématörténeti analízisekkel teli hatalmas "kirándulás" után kerülhet csak sor arra, hogy maga a kérdés úgy legyen feltehető, hogy a válaszhoz is támpontot adjon. E válasz (maga a mű) annak a létezőnek létéből, létezésszerű alapvonatkozásából indul ki, amely létezőhöz a létre irányuló kérdés ontikusan hozzátartozik. Ennek a létezőnek a létvonatkozásai indítják a gondolkodót arra, hogy a lét mint olyan, időjellegét felismerje. A lét és az idő egymás horizontjában fekszenek, a lét létszerűségét épp e horizont világíthatja meg.
- Az egyetemes filozófia e kiemelkedő munkája kevésbé áll ellen a megértésnek, ha bevezetését utoljára hagyja az érdeklődő.
Lét és idő – Martin Heidegger 1927-ben megjelent és töredékben maradt fő műve a létkérdés kidolgozásának fundamentálontológiai útját vázolja. Eszerint a létkérdés kidolgozását, megválaszolását a kérdezőnek – a létkérdést föltevő létezőnek, az emberi létnek – az analíziséből kell indítani, s ez lenne az ontológia fundamentuma. A hagyományos lételméletek fundamentuma Heidegger szerint mindig az emberlét egy meghatározott elképzelésével, az embernek ésszerű állatként való felfogásával állott összefüggésben, s az újkori filozófia is innen vette kiindulópontját. Az ember tényleges életéhez való visszafordulás során Heidegger szakít a hagyományos megközelítésekkel, és újszerű képet fest az emberről. Az ember elsődlegesen nem önmagában bizonyos én, hanem világban létező, dolgokkal foglalatoskodó, őket gondozó, embertársaival történeti-társadalmi közösségben élő lény; létének alapja nem a megismerés, hanem a gond, horizontja pedig a véges idő, melynek elsődleges dimenziója a jövő. Az emberi létről nyújtott szuggesztív elemzések az ember létét az időre, az időiségre vetítik ki, hogy innen vegyenek irányt magának a létnek az új időfogalom fényében történő tárgyalásához.
