Bővebb leírás
A 16. század óta ismert a magyarság földrajzi elhelyezkedéséből fakadó regionális különbségek valamilyen formája - itt elsősorban a kiváltságaik, eredetmondájuk stb. okán is elkülönülő székelyekről van szó. A 19. század hozott áttörést a kulturális és nyelvjárási különbségek felismerésében. Ahogy a modern nemzetté válás során az érdeklődés a folklór irányába fordult, úgy vált ismertté az a sokrétű kulturális tagoltság, ami a magyarságot jellemzi. A dolog természeténél fogva először a legnagyobb különbségeket mutató és földrajzilag is körülhatárolható, karakterisztikus csoportok kerültek az érdeklődés középpontjába: székely, palóc, Duna melléki, Tisza melléki. Ahogy szaporodtak a néprajzi munkák, úgy finomodott a csoportosítás módszere. A szerző alapos elemző tanulmányban írja le e folyamatot, és a vele párhuzamos kutatási eredményeket, melyek során a regionális csoport megjelölés is sok változáson megy át, míg a néprajzi vagy etnikai csoport fogalma és tartalmi meghatározása megszületik. A szerző a továbbiakban a fogalom belső tagolását, illetve azokat az ismérveket írja le, amelyek az etnikai csoport legfontosabb meghatározói: történeti-népi, illetve táj- és vidéknevek (pl.: Hegyalja, Bodrogköz, Sóvidék stb.); népnévhez hasonló névvel megjelölt csoportok (pl.:); földrajzi régiók és zónák (pl.: Őrség, Ormánság, Sárköz stb.), végül kulturális különbségek szerinti ismérvek. Alapos elméleti bevezető után tér rá a szerző tulajdonképpeni tárgyára, és írja le nagytáji fejezetekben, de azok belső tagoltságát is figyelembe véve a magyar népi kultúra változatainak jellegzetességeit a polgárosodás folyamatába ágyazottan. Az Alföld és peremvidékei történeti, vallási, gazdasági és kultúrtörténeti elemzése részletesen mutatja be a régió sajátosságait, kiemelve a központok meghatározó szerepét (Debrecen, Szeged, Hódmezővásárhely stb.). Jellemző példa e központok ízlésformáló befolyására, hogy -a Tisz ántúlon és az északkeleti peremvidékeken egész sor tárgyféleség hordozta a debreceni jelzőt: kapa, eke, szekér, taliga- stb. A nagytáj jellemzőinek leírása után külön elemzés tárgya a - részben a régióba ágyazottan vizsgált - kisebb tájegységek bemutatása: Jászság, Kiskunság, Nagykunság és Hajdúság, Dél-Tiszántúl stb. A következő -nagytáj- leírása (Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia) is az egész régiót jellemző ismérvek - népesség, nemzetiségek, vallás stb. - bemutatásával kezdődik, majd a kisebb földrajzi egységek néprajzával folytatódik: Kisalföld és Nyugat-Magyarország, KeletDunántúl és a Bakony, Szlavónia és Szerémség. Még két nagytáj, a Felfőld, valamint Erdély és Moldva hasonló leírását olvashatjuk a kötetben, mely Összefoglalással zárul, ahol a polgárosodási folyamatok regionális különbségeinek áttekintését, a fejlődés különböző idő- és térstruktúráit foglalja össze a szerző. Végül a szomszéd népekkel való érintkezés hatásairól olvashatunk a rajzmellékletekkel illusztrált, bőséges irodalomjegyzékkel záruló kötetben
