A kínai költészet az ókorban eredetileg a 'zene', a szertartási énekek és táncok szövegkönyveként kapott írásos formát, s ennek megfelelően az irodalom- vagy inkább költészetelmélet is a 'zeneelmélet', a szertartások – természetesen konfuciánus – elméletének része, annak egyik elágazása volt.
A 'zene' problémájáról konfuciánusok és kritikusaik sok vitát folytattak, amelynek bűvköréből a költészet elméletének csak a Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) idején sikerült kiszabadulnia. Szertartásoktól független költészet – eltekintve most a népköltéstől – voltaképpen csak ebben a korban jön létre. Különösen a korszak végén lehetünk tanúi a költészet újabb virágkorának, s ekkor vetődik fel az a kérdés is, hogy vajon mi a költészet értelme. Cao Pi ezt így válaszolja meg: lelkiállapotaink kimondása révén önmagunk kifejezése. Ebben a gondolatban szembetűnő a taoizmus hatása, amely a konfucianizmus ellenlábasaként – s mégis azzal érdekes szimbiózisban – folyamatosan termékenyíti meg a régi kínai művészetet és gondolkodást.
Válogatásunk a legkorábbi és legnagyobb hatású elméleti írásokat tartalmazza, köztük például Lu Csi A költészetről című világhíres költeményét, amely lenyűgöző hitelességgel és mindmáig érvényesen tárja fel előttünk a költői alkotás folyamatának és dilemmáinak legmélyebb titkait.