A magyar- és világirodalom-kritika elkülönítésének egyik szempontja a befogadásé. A magyar átlagolvasó előismereteinek felmérésére úgy tehetünk kvantitatív kísérletet, ha megvizsgáljuk, milyenek az arányok a népszerűbb középiskolai magyar tankönyvek világirodalmi és magyar szekciói között. Ez azért látszik indokolhatónak, mert többé-kevésbé (tanártól és diáktól függően) felmutatja azt a kánont, egyszersmind közös olvasmányszubsztrátumot, amit egy világirodalmat fogyasztó jó esetben magáénak tudhat, s amit egy világirodalom-kritikát fogyasztótól a kritikus, recenzens elvárhat. Értelemszerűen ez a szint emelkedhet egy szakfolyóirat esetén, de ne legyenek illúzióink: lehetetlen, hogy egy általános irodalmi vagy művészeti lap minden olvasója egyformán magas szinten értsen a német, kínai, orosz vagy portugál nyelvű irodalmakhoz, már csak a lefordítottság egyenetlenségei és a nyelvtudás határai miatt sem.

A vizsgálathoz egy 2002-2006-ig középiskolába járt szorgalmasabb nebuló lehetséges olvasmányélményeit tekintettem át a legnépszerűbb, Mohácsy Károly (illetve a 12. évfolyamban Mohácsy és Vasy Géza) által jegyzett irodalmi szöveggyűjtemények segítségével, felmérendő azt, hogy milyen perspektívái, illetve elvárásai lehetnek a kritikusoknak a következő negyven-ötven év kultúrafogyasztóinak előismereteivel szemben – vagyis mennyire beágyazható (vagy éppen idegen) egy adott kultúra adott műve egy átlagolvasó olvasmányvilágába. Hozzá kell tennünk, a Mohácsy-féle kánon nemcsak a mostanság húszas évei közepén járó fiatal értelmiség, hanem számos, a nyolcvanas évektől a 2000-es évek közepéig-végéig középiskolába járt generáció közös szubsztrátuma, és az eltelt években csak lassan, kis mértékben változott – az újabb tankönyv-generációk (leginkább az új, színes-szagos, már Youtube-videókat is ajánló Pethőné-féle sorozat) ugyanakkor még aligha termeltek ki komolyabb számban rendszeres világirodalom-kritika olvasókat.

Pusztán matematikai alapokra, vagyis a szöveggyűjteményekből megismerhető szerzők számarányára helyezve a hangsúlyt nem teljesen elkeserítő a kép. Az ókortól a barokkig terjedő időszakot lefedő, kilencedikesek számára írt kötetben 15-31, a felvilágosodástól a tizenkilencedik századig eljutó tizedikes kötetben 12-14, a 19. század második felétől az avantgárdig jutó tizenegyedikes szöveggyűjteményben 23-17, végül az innen a ma még élő írókig-költőkig elvezető tizenkettedikesben 39-9 a magyar és világirodalmi alkotók számaránya: ez azt jelenti, hogy ideális esetben összességében 89 magyar és 71 külföldi szerző kerül górcső alá a négy év alatt.

Mindez akár még bizakodásra is feljogosíthatna, de nem árt magunkban gyorsan tudatosítani: a Magyarországon kívüli világ teljességéről bírunk jó esetben ilyen információkkal. Látnunk kell, hogy a skandináv irodalom a Kalevala és Ibsen, az ázsiai a Gilgames-eposz, a görögök az ókor után eltűnnek a föld színéről (pedig akkor még nem is nevezhetők görögöknek), afrikai vagy óceániai irodalom pedig nincs. Érdemes a tendenciákat is megfigyelni: a globalizáció előrehaladásával mintha paradox módon egyre bezárkózóbbak lennénk: elég visszautalni a 39 magyar irodalmárra jutó 9 külföldire az első világháború utáni érában – bár az ő térképészeti eloszlásuk még mindig heterogénebb, mint a Franciaországra, Oroszországra és Rilkére korlátozódó tizenkilencedik századé.

Nem tankönyvkritika ez, mert mindennek hosszan sorolható pragmatikus okai (is) vannak, kezdve a mindenki által unalomig ismételt időhiányon. Nem kívánok belemenni a kánonképzés és -képződés mechanizmusának elméletébe, gyakorlatába és történetébe sem, azt ugyanis nálam avatottabb szakértők már megtették Harold Bloomtól Kálmán C. Györgyön át Szegedy-Maszák Mihályig. Ami a panaszkodás és a kánonelmélet helyett nekem marad, az maga a tény: nem irodalmi centrumterületek esetén ennyi, egy-két szerző vagy tendencia ismerete az elvárható az olvasótól. (Tessék nekem elhinni, Gabriel García Márquez-föld kritikusa vagyok, aki egyszerre egy kontinens (Latin-Amerika), egy nyelvterület (a spanyol nyelvű világ), egy zsáner (a mágikus realizmus) és egy generáció (a boom) is egyben a tájékozottabb magyar olvasó fejében.)

Adva van a kérdés: mit szokás, és egyáltalán mit lehet ilyenkor csinálni? Az egyik stratégia a más, olvasó számára ismertebb, otthonosabb alkotók segítségével történő definiálás: mikor Dunajcsik Mátyás egy cikkében megpróbálja körülírni a nálunk (akkor) még csaknem ismeretlen Roberto Bolañót egy szélesebb értelmiségi közeg számára, különböző okokból Sontagot, Stephen Kinget, Kafkát, Haseket, Hrabalt, Sebaldot, Cortázart, Borgest, Melville-t, Baudelaire-t, Cormac McCarthyt, Nádas Pétert, Kertész Imrét, Goyát és Boscht is előhúzza a kalapból. Az ismeretlennek valami ismerős segítségével való körülírása ugyan klasszikus koloniális stratégia, az adott íróról, irodalomról, mi több, kultúráról (a kiadás és oktatás fentebb már bemutatott részletei miatt) mégoly keveset tudó olvasót azonban a térképen maradás érzete ráveheti, hogy ne hagyja abba az olvasást már a második mondat vagy a negyedik ismeretlen referencia után. Egy másik módszer széles irodalomtörténeti tájékozottságot és erős szintetizáló képességet igényel: ahhoz, hogy egy többé-kevésbé ismeretlen régió ismeretlen íróját és annak műveit kontextualizálhassuk, sokszor a szűkülő körök módszerét kell alkalmaznunk. Ezt egy par excellence periférikus, angolai írón, a Budapestre látogató Ondjaki történetén keresztül mutathatjuk be legjobban: az íróval való beszélgetésre felkészülendő az e kötetben is szereplő Urbán Bálint négyrészes sorozatban írt az afrikai, a portugál-afrikai majd az angolai irodalomról, hogy végül elérkezzen magához az íróhoz és köteteihez. Ez azt jelenti, hogy a világirodalom-kritikusnak sokszor nem csupán abban kell orientációs szerepet vállalnia, megítélése szerint jó vagy rossz a kötet, hanem sokszor egyfajta olvasói kartográfusként is kell működnie, vagyis lámpával kell megvilágítania a befogadó útját a legközelebbi, még ismeretekkel kövezett területről (Ondjaki esetében, mondjuk az afrikai kontinenstől) egészen a gyakran ettől igen távoli, megismertetni kívánt területig (az egyes író életművéig).

Nem kívánok kritikaírási útmutatót írni, csak azt láttatni: a helyzet nem túl kedvező, de ebből a kevésből várat építeni – nos, az igazi, elitalakulatnak való, de mint remélhetőleg a kötetből kiderül: megvalósítható munka.

Részlet a kötet bevezetőjéből (Zelei Dávid: „Létezik-e világirodalom-kritika ma Magyarországon?”)